Sarah Dessen

Csak azoknak a dolgoknak van igazi értékük, amikért megküzdesz, mielőtt megszereznéd őket.

Az egyetlen ember, akit irányíthatsz, te magad vagy.

Minden az időzítésen múlik. Egy másodperc, egy perc, egy óra mindent megváltoztathat. Annyi minden múlik ezeken a dolgokon - apró kis pillanatok, amelyek az életet alkotják.

Soha egyetlen kapcsolat sem tökéletes. Mindig van valami, amiben engedned kell, kompromisszumokat kötnöd, feladnod néhány dolgot valami fontosabbért.

A harag nem rossz (...). Emberi. És különben is, csak mert valaki ingerült lesz, az még nem jelenti azt, hogy az is marad.

Kiábrándító volt. De az emberek túlteszik magukat a csalódáson. Különben mind felakasztanánk magunkat, nem?

Kell, hogy legyen valaki középen. Anélkül semmi sem lehet teljesen egész. Mert nem csak az elválasztó tér számít, hanem az is, ami mindent összetart.

Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor a világ elcsendesül, és az ember csupán a saját szívverését hallja. Ezért aztán jobb, ha megtanuljuk felismerni ezt a hangot. Máskülönben soha nem értjük meg, mit mond.

Egy veszekedésnél legalább tudja az ember, hogy mi történik. Vagy van róla valami fogalma. A csend... az bármi lehet. Egyszerûen... rohadtul hangos!

Vannak dolgok, amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyûrött széleit, közelről fürkészve, és remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz.

Talán a házasság, ahogy maga az élet is, nem csak a Nagy Pillanatokról, a legcsodálatosabbakról vagy a legszörnyûbbekről szól. Hanem talán éppen az apró dolgok - mint például finom, de biztos kézzel vezetni, vagy vezetve lenni nap mint nap -, ezek azok, amik a legvékonyabb köteléket is megerősítik.

Annyira félni, hogy meg se próbáld - ez az igazi veszteség. Elmondhatom, hogy sok hibát követtem el, de nem sajnálok semmit. Mert legalább nem azzal töltöttem az életem, hogy a pályán kívül álltam, és azon töprengtem, vajon milyen lehet az élet.

Valahányszor meghozol egy döntést, különösen egy olyat, ami ellen sokáig küzdesz előtte, az mindig másra is hatással lesz, amely olykor annyira jelentős, hogy megremegteti a lábad, máskor pedig olyan elenyésző, hogy alig veszed észre a változást. De ott van.

Az életben százszor nyílik rá alkalmad, hogy megállítsd a dolgokat, mielőtt igazán elkezdődnének. Vagy menet közben. De olyan is előfordul, és az a legrosszabb, amikor egy adott pillanatban tudod, hogy még nem késő megmentened önmagad, és mégis képtelen vagy megmozdulni.

A szerelem időnként jön, aztán megy, olykor komoly sérüléseket hagy maga után, olykor nem annyira komolyakat. Az embereket nem arra teremtették, hogy örökre együtt maradjanak, nem számít, mit mondanak a szerelmes dalok.

Előfordult az életem során, hogy bántottak. Nem is kicsit. De az is igaz, hogy szerettem és engem is szerettek. És ez a lényeg. Ez a legfontosabb. (...) Amikor majd egyszer visszatekintek az életemre, elmondhatom, hogy a legnagyobb szelet igenis a szerelem volt. A problémák, a válások, a szomorúság, persze azok is léteztek, de csak mint apró darabok, pici morzsák.

Ha valaha is alkalmam lett volna meglátni, milyen is, vagy mit tud tenni az igaz szerelem, talán én is hittem volna benne.

Az az igazság, hogy semmi se garantált. Ezt legalább olyan jól tudod, mint bárki más. Úgyhogy ne félj! Élj!

Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni nélküle.

Elfogadtam a jót, amikor jött, és a rosszat is ugyanúgy. Tudtam, hogy idővel elmúlik mindkettő.