Sarah Dessen

Ha valakihez igazán közel állsz, az, hogy te mérges leszel, vagy ő mérges lesz, rendben van, és ettől még nem változik meg a másik. A dolog csak része a kapcsolatotoknak. Megesik az ilyesmi. Az ember napirendre tér fölötte.

Az a baj azzal, ha az ember a négy fal között van: a világ odakint megy tovább, még akkor is, ha úgy tûnik, hogy neked örökre megállt az idő.

Bárki elbújhat. De szembenézni a dolgokkal, átrágni magad rajtuk, ez az, ami erőssé tesz.

Jó, ha van az embernek választása, még akkor is, ha nem tud élni vele.

Semmi sajnálat, semmi szomorúság: nem változott semmi. Rájöttem, hogy ahányszor úgy éreztem, bámulnak az emberek, az arcuk csak absztrakt kép volt. Egyik sem volt tükör, hogy visszaadja a kifejezést, amiről azt gondoltam, csak én viselek, az érzéseket, melyeket csak én éreztem.

Az élet rövid. Túl rövid ahhoz, hogy egyetlen másodpercig is olyasvalakire pazarold, aki nem becsül meg, nem értékel.

Azon tûnődtem, vajon mi a nehezebb. Az elmondás maga, vagy az, hogy kinek mondjuk el. Vagy talán, amikor végre nekikezd az ember, a történet az, ami igazán számít.

Napról napra, ha nem percről percre zajlanak a dolgok. Mindössze annyit tehetünk, hogy annyi súlyt veszünk magunkra, amennyit csak elbírunk. És ha szerencsénk van, lesz valaki a közelünkben, aki átveszi a többit.

A zenében nincs helyes vagy helytelen, tudod? Csak minden egyéb a kettő között.

Az ember választhat (...). És ha rosszul választ, akkor csak magát hibáztathatja, amikor szembesül a következményekkel.

Néhány ember azt hiszi, hogy szereti a zenét, de fogalmuk sincs, hogy valójában mi a zene.

Elég nehéz egy embertől elvenni valami olyat, ami boldoggá teszi, és még nehezebb, amikor úgy tûnik, az az egyetlen dolog.

Lehetetlenség előre eltervezni azt a pillanatot, amikor a dolgok újra a helyükre kerülnek. Ahogyan azt sem lehet előre eltervezni, amikor az ember elvész.

Az ember szívét lehetetlenség egyik pillanatról a másikra elzárni, mint egy csapot; el kell jutni egészen a forrásig, és azt kell kiszárítani, cseppenként.

Ne adj fel valami fontosat, csak hogy megtarts valakit, aki azt sem képes kimondani, hogy szeret.

Azon gondolkodtam, a helyes dolog miért ütközik mindig akkora ellenállásba, amikor az ember azt hinné, ez a könnyebbik út. Az embernek küzdenie kellett, hogy erkölcsösen élhessen, legalábbis ezt kezdtem észrevenni.

Sok embernek adtam esélyt... De egy idő után elfogy az ember bizalma.

Valahányszor elképzeltem magam, mindig körvonalként jelentem meg, ahogyan a kifestőfüzetek figurái: a belsőm nem volt még kész. Megvolt minden főbb vonás. Ám a színek, a cikcakkos és kockás minták, az apró-cseprő dolgok, amikből összeálltam én, még nem kerültek a helyükre.

Vannak dolgok ezen a világon, amikben úgy bízik az ember, mint egy biztos fogadásban. Amikor ezek cserben hagyják, amikor elmozdulnak onnan, ahová olyan körültekintéssel helyezték őket, az megrendíti az ember hitét.

Tudja, nem hiszem, hogy bárki azt gondolná, hogy a szókihagyás kétséget, vagy ilyesmit jelent. Szerintem sokkal inkább utalás a jövőre. Ami az emberre vár.