Sarah Dessen

Bármelyikünknek egy órán belül eljöhet az örökké. Vagy majd egyszer száz év múlva. Sosem lehetünk biztosak benne, így hát jobb, ha minden másodpercet kihasználsz.

A bocsánatkérésnek számtalan mérete és formája van. Adhatunk gyémántot, virágot, vagy csak egy belülről jövő, őszinte érzést.

Tudod, az érzelmek és a tettek mindig összefüggnek. Egyik nem létezhet a másik nélkül.

- Be kell ismernem – mondta sóvárogva, és karba tette a kezét -, a reménytelen szerelem sokkal jobb, mint az igazi. Mármint azért, mert tökéletes. - Semmi sem tökéletes – jegyeztem meg. - Semmi sem igazi – felelte. – De ameddig valami el sem kezdődött, legalább nem kell aggódnia amiatt, hogy vége szakad.

Ha mindig minden simán menne, akkor túlságosan is hozzászoknánk. Szükség van néha egy kis zûrzavarra. Különben nem élveznéd igazán, ha jól mennek a dolgok.

Nem úgy tûnik néha, mintha az egész rohadt világ hegynek föl volna? (...) Na mindegy. Legalább tudjuk, hogy a visszaút könnyû lesz.

Nem vagyok egy spontán ember. De ha egyedül vagy a világon, igazán egyedül, nincs más választásod, mint hogy nyitott legyél az ötletekre.

Igazi csókot akartam, olyat, amire érdemes visszaemlékezni, de rég megtanultam, hogy ne legyenek elvárásaim a búcsúkkal kapcsolatban. Nincs rájuk garancia, és nem is ígérte meg őket senki. Már az is szerencse, sőt áldás, ha az embertől egyáltalán elbúcsúznak.

A csönd néha olyan baromi hangos.

Az idő nem valami olyasmi, amit könnyûszerrel fel lehetne osztani; nincs körülhatárolt közepe, eleje vagy vége. Hiába teszek úgy, mintha magam mögött hagynám a múltat, ha az nem hagy el engem.

Én hiszek a tökéletes pillanatban. És az nem jön el valami gyakran.

Ha nem követed nyomon a múltat, soha nem fogod megérteni a jövőt.

Az ember véges számú esélyt kap arra, hogy újrakezdhessen valamit ebben az életben, véges számú esélyt, hogy ha a múltján nem is, de a jövőjén változtasson.

Na, ez a gond azokkal, akik jó hallgatóság. Nem szakítják félbe a mondatainkat, megkímélve minket attól, hogy valójában befejezzük azokat. És nem beszélnek el a fejünk felett, engedve, hogy amit sikerült kinyögnünk, az elvesszen vagy megváltozzon közben. Egyszerûen csak várnak. Így az embernek folytatnia kell.

Legjobb barát nélkül az élet csúf, szörnyû hely.

A zene a nagy egyesítő. Elképesztő erő. Olyasmi, ami még az olyanokban is közös lehet, akik mindenben, de mindenben különböznek.

Nem mindig az ismeretlentől kell a legjobban tartani. Azok, akik a legalaposabban ismerik az embert, veszélyesebbek tudnak lenni, mert a szavak, amiket hozzánk vágnak, vagy a dolgok, amiket gondolnak, potenciálisan nemcsak hogy megsebezhetnek, de igazak is lehetnek.

A zene egy igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi más változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp, mint az a pillanat.

Sosem megfelelő a hely és az időpont az igaz szerelemre. Véletlenül történik, egy szívdobbanás alatt, egyetlen felvillanással, egy lüktető pillanatban.

A gyász lehet teher, de horgony is. Az ember megszokja a súlyt, azt, ahogy egy helyben tart.