Scott Jurek

A vak becsvágy tévútra visz, eltorzítja viselkedésünket.

Az a lényeg, hogy kegyelemben, tisztességben éljünk, figyeljünk a világra, és rázzuk le az életünkre települő mesterséges elmeszüleményeket, elvárásokat.

Minden maratoni futónak meg kell tanulnia: az egyéni csúcsteljesítményt és a túlhajtásból adódó összeomlást csak egy hajszál választja el egymástól.

A gyorsaságon, az állóképességen, a győzelmen túl rejtőznek a legnagyobb jutalmak.

Ez történik, amikor az ember megnyer egy versenyt, különösen kétszer egymás után. Célponttá válik.

Az ember az egész életét átfecsegheti valakivel, mondjuk, egy jó baráttal, de ha csak egy órát együtt tölt vele egy sziklás ösvényen futva, fenyőillatú levegőt szíva a tüdejébe, biztos vagyok benne, hogy a csevej más dimenziót kap.

A hosszútávfutó magányos, és ha győzni akar, szinte mindent ki kell iktatnia az elméjéből, és csak a következő lépésre, aztán a következőre, meg az azután következőre szabad gondolnia. És bár erős kötelék alakul ki futó és iramfutó között, a legkiválóbb ultrafutók nem gondolkoznak csapatmunkában, amikor stratégiai-taktikai célokat fogalmaznak meg.

Még a legádázabb ellenfelek és versenytársak is megszeretik egymást, mert ugyanazt szeretik - ugyanazt az önfeláldozásig vitt erőkifejtést, amelynek célja, hogy önmagunkat meghaladjuk. Mert ezt kergetjük mindannyian - ezt az "övezetet" keressük, ahol a lehető legtöbbet hozzuk ki képességeinkből, és a csúcson azt hisszük, ennél tovább már nem mehetünk, aztán mégis megyünk.

Mindannyian egy szenvedésekkel megtûzdelt világban próbáljuk megtalálni létezésünk értelmét. Az ultrafutók a lényegre összpontosítva teszik ezt.

Nyers koszton élni olyan, mint PhD-t szerezni a növényalapú táplálkozás tudományában - nehéz, de megéri.

Az ultramaratonokban az a csodálatos, hogy bármilyen szörnyû is éppen, akármennyire fáj is valahol, valahogy mindig újjá tud születni az ember. Aki hajlandó dolgozni érte, arra megváltás vár.