Scott Jurek

Az ultratávok leggyötrelmesebb velejárója az, hogy az ember hosszú-hosszú időre egyedül marad a gondolataival. Ha egy zene vagy dal motoszkál a fejedben, jó zene legyen. Ha egy történet nem hagy nyugodni, akkor jársz jól, ha meséd a kitartásról szól. Ultrafutás közben nincs helye borús gondolatoknak. A legtöbben nem azért adják fel, mert a testük nem bírja.

A rendszeres futáshoz ki kell kanyarítanod egy darabot a napodból, még ha csak fél vagy egy órát is. Ha ez lehetetlennek látszik, tedd föl magadnak a következő kérdést: mennyi időt töltök tévénézéssel? Vagy a világhálón? Vagy vásárlással? Ezektől vedd el az időt, hogy olyasmire fordítsd, ami jót tesz neked.

A legújabb kornak rengeteg rossz szokást köszönhetünk, és a fejlődés sokszor, bár nem szándékosan, katasztrofális következményekkel járt (...). A gyorsételek, a tömegtermelés, a nevetségesen óriási adagok - mindez már önmagában is megbetegíti az embert. A legújabb kor hozta el persze a villanyt, a penicillint, a nyitott szívmûtétet is. Így aztán modern kori hajlamunk a lustaságra, a könnyen megszerezhető (olcsó) tartósított élelmiszer és az életmentő orvosi beavatkozások elterjedése hosszú életû, de egészségtelenül élő embert csinált belőlünk.

Az ultrafutónak minden tudását bele kell tennie az edzésekbe, de sosem a merevségig. Ha valamivel feltétlenül számolnia kell, az az, hogy egy 100 mérföldes versenyen mindig lesznek dolgok, amelyekkel nem számolt.

Az ember alkatilag nem alkalmas rá, hogy egész nap üljön. Nem nekünk valók az ismétlődő, apró mozdulatok sem, amelyek a mai szakosodott munkafolyamatokkal együtt járnak. Testünk a tulajdon mélyéből, lényegéből fakadó nagy, változatos mozdulatokra áhítozik. Attól borul föl a test egyensúlya, hogy egész nap kicsi, ismétlődő mozdulatok sorára kényszerítjük, például gépelünk, élelmiszerek vonalkódját olvassuk le, húspogácsát fordítunk meg a sütőlapon, vagy kattintgatunk az egérrel.

Az ultrafutó küzdhet a természettel, vagy átadhatja magát neki. Én az utóbbit javaslom.

A győzelemnél sokkal fontosabb, hogy mit és hogyan teszek érte. Felkészültem? Összpontosítok? Figyelmesen bántam-e a testemmel, egészségesen, gondosan tápláltam-e? És az edzések? Maximális erőbedobással edzettem, ahogy kell? Egész pályámon ilyen kérdések igazgattak, és hasonlókat tesz föl magának bárki (azaz mindenki), aki törekszik valamit jól csinálni. Természetesen akarjuk, hogy előléptessenek a munkahelyünkön, hogy belénk szeressen az a lány vagy az a fiú, hogy mi nyerjük meg az 5 kilométeres futóversenyt. De nem az eredmény - hogy megkapjuk-e, amit akarunk - határoz meg minket. Hanem az, ahogyan elértük.

Nem hiszek a titkokban. Nem valamiféle titkos tudás teszi lehetővé nekem vagy másnak a győzelmet. Ahhoz, hogy valaki megnyerjen egy rangos versenyt, persze jó technika és stratégia kell, de még inkább nagy-nagy szív, tele akarással.

Amikor az ember vezet, nem árt annyival vezetnie, amennyivel végképp elveszi a mögötte haladók kedvét.

Akármit csinálsz, mindig lesznek, akik gyûlölnek érte.

A gyûlölködők sem rosszabbak, mint azok, akik merőben téves okból bálványoznak.

Nem számít, mit gondolnak rólunk az emberek. Az a lényeg, hogy saját magunkhoz hûek legyünk.

Hiába az erős láb, a pompás tüdő, a kar és az izmok, az elménél nincs hatalmasabb.

Mindig könnyebb fölzárkózni valaki mögé, és megelőzni, mint megvédeni egy címet.

Ha mennyiségileg mérhető sikert akarunk elérni, a kitûzött cél elérhetetlenné válik, vagy értelmét veszti egy idő után.

Nem a díj maga, hanem a folyamat, ahogyan a díjhoz elérünk, hozhat békét és örömöt nekünk.

Sokan azért futnak ultramaratont, amiért mások hangulatjavító szereket vesznek magukhoz. Eszemben sincs kisebbíteni mindazt - barátságokat, teljesítményt, a természet lélekemelő közelségét -, amivel pályám megajándékozott. De minél messzebbre és hosszabban futottam, annál nyilvánvalóbb lett, hogy leginkább egy lelkiállapotot kergetek - egy lelki helyet, ahol korábban óriásinak látszó gondjaim semmivé olvadnak, ahol egészen tisztán, élesen látom a világegyetem és a jelen pillanat időtlen szépségét. Persze nem azért kezd el futni az ember, hogy ezt a látomásos állapotot előidézze. Én biztosan nem ezért kezdtem. De aki rendszeresen fut ultra távokat, elkerülhetetlenül belekerül. Azt kell megtanulni, hogy az ember felismerje a pillanatot, amikor tulajdon látomásának bûvöletébe kerül.

Az ötletszerû, csapongó gondolkodás ellensége az ultrafutónak. Csak a legegyszerûbb, alapvető, létfenntartással kapcsolatos dolgokra érdemes gondolni: mikor ettem utoljára? Mennyi van hátra a következő állomásig? Hol tart a mezőny és benne én? Jó-e a tempóm? Ezeket a megfontolásokat nem számítva az a célravezető, ha a futó igyekszik elmerülni a jelen pillanatban, ahol semmi más nem számít.

Ha az embernek módja van demoralizálni a versenytársát, tegye meg.

Hol vannak a határaim? És hogyan tudhatom meg, ha nem úgy, hogy megpróbálom meghaladni a határaimat? (...) Ezt a kérdést fölteheti - és meg is válaszolhatja - magának mindenki, aki elég szerencsés ahhoz, hogy saját komfortzónájából kilépve keressen valamit, ami kell neki.