Sebastien de Castell

A második legrosszabb érzés a világon az, amikor a tested felismeri, hogy újra harcba kell szállnia az életéért. Az izmok sorra görcsbe feszülnek, kiver az izzadság, bûzleni kezdesz (ezt szerencsére éppen akkor senki sem veszi észre), a gyomrod az alsóbb vidékekig süllyed. A legrosszabb érzés viszont az, amikor a tested felismeri, hogy vége a harcnak. Az izmaid elernyednek, a fejed lüktet, tovább verejtékezel, és, ó, igen, felfigyelsz a bûzre.

A becsület csupán bajt hoz az ember fejére.

Hatalomra vágysz? Ne azzal foglalkozz, hogyan szerezheted meg, hanem azzal, hogy a szentek szerint mire kellene használnod!

Az emberi elme csupán egy bizonyos határig képes megbirkózni a dolgokkal, és amint átlépted ezt a határt... hogy is fogalmazzak? Mintha egy szobor újra az eredeti márvánnyá alakulna vissza: úgy vésheted és formálhatod, mintha a korábbi forma nem is létezett volna.

Ezt jelenti a szabadság. Nem azt, hogy bármit megtehetsz, amit akarsz, hanem a jogot, hogy kiállj valamiért, és akár az életedet is feláldozd érte.

A szentek csupán kis istenek, és aligha kerülhetik el, hogy előbb vagy utóbb térdre kényszerítsék őket.

Engem már számtalanszor legyőztek, és ez egyvalamire jó volt: így lehet megtanulni, valójában mi a tét.

A párviadalt nem feltétlenül az ügyesség és az erő dönti el. Időnként - talán a legtöbbször - inkább az, ki hajlandó elviselni egy csapást, hogy így még kegyetlenebb csapást mérhessen az ellenfelére.

Ha mindenképp meghalok, azt szeretném, ha én dönthetnek a módja felől.

A legtöbben inkább azt választanák, hogy égjen porig a világ, mint hogy megmaradjon ugyanilyennek, de nincs meg bennük az akarat, hogy megpróbáljanak változtatni rajta.

Az első törvény: minden ember szabad. (...) Mivel a választás szabadsága nélkül nem cselekedhetnek szívük szerint, és szív nélkül nem szolgálhatják isteneiket, a szenteket és a királyukat.

A legkiválóbb fegyveretek az ítélőképességetek. (...) Minden mástól megfoszthatnak benneteket. Minden mással másvalaki is szolgálhat.