Sík Sándor

Ki voltam én? Mi voltam én? Ki mondja meg nekem? Valami kötél elszakadt: Elment az életem. Elszabadult és nyomtalan Az ûrben elbolyong, Mint a nehéz köd-ég mögött A néma napkorong.

Fura nép az emberek: Búcsúzkodni nem szeret, Nyugton mégis meg nem ül, Csak búcsúzik mindentől.

Boldogasszony, ezer évig Édesanyánk voltál, Eleink, ha hozzád sírtak, Hozzájuk hajoltál: Száz ostorral ostorozzon, Csak ez egyért, Boldogasszony, A jó Krisztust kérd meg: Négy-víz-parton, három-hegyen Mindörökké magyar legyen A máriás ének.

A jelen, a titokzatos, Tiéd csak mindenestül: Amit magadból most megélsz, Annyi vagy, az vagy mindegész Örökléten keresztül.

Idegenek megnevetik Drága magyar szónkat, Idegentől kéregetjük Kenyerünket, sónkat. Magyar kezek szántogatnak, Régi rögön új uraknak, Néped hegye-völgyén. Más arat, hol mi vetettünk: Jövevények, szolgák lettünk Úr-apáink földjén.

Az ember mindig elesik és mindig fölkel. Ilyen az igaz ember élete.

Az én könnyem nagytitkos messze tenger, És én úgy állok partja meredekjén, Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel. És a szemem lehúnyni sem merem, Mert a tengereken sziszegnek az éjek, És elzsibbaszt egy szörnyû félelem; És a szememet kinyitni is félek. És úszni kellene és nem merek, Hiába hívnak messze tengerek; Csak reszketek, vacogva reszketek.

Tégy minden jót, amit Megtehetsz, Ott, ahol vagy, Úgy, ahogy teheted, Akkorát, amekkorát tehetsz.

Embernek lenni! Csak embernek lenni, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek.

A legszebb mûvészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. (...) Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt.

Ma más vagyok, mint tegnap voltam. Valami nagy széltől sodortan, Ma megbotoltam.

Az én emberem, aki fölkel, Az induló, az ébredő, Akinek győzelem az álma, Akiben dalol a jövő.

Ma fáj kinézni. Köd az ablakon. A szó nekem ma durva, színtelen. Karomra hajtom álmodó fejem, S a némaság meséit hallgatom.

Csaló a könnycsepp, hazug a halál. Látom a lángját egy nagy fényességnek. A szeretet nagyobb, mint a halál, A szeretet az élet, élet.

Egy új emberke, ki nem is beszél még, Hogyan érti meg mosolyom beszédét? Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! - Hogy a szeretet szólítja szememben! Ó milyen titok, milyen csodaszép ez! Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes, A szeretetet már fel tudja fogni S a mosolyra vissza tud mosolyogni!

Szolgálatára embernek, világnak, Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak.

Áldott, aki előre néz. Szellő szemedbe fütyörész, Forró a föld, piros a menny: Előre menj!

Agg szót beszélek, megtanuld: Ha még oly szép is volt a múlt, S az emlék édes, mint a méz, Vissza ne nézz!

Régi bölcsesség: ami vár, Réges-régen megírva már Szíved piros redőiben, - De nem pihen.

Eredj és tárt szívvel fogadd, Amit diktál a pillanat. Cselekedd, ami rajtad áll. Nincsen halál.