Simon Márton

A csomagolást általában megtartom. Így vagyok veled is.

Csak nyugodtan, úgyis rosszul fogsz dönteni.

Ez mind múlékony. Legalább hasonlít rám.

Rosszul állt neked, ahogy szeretni próbáltál, ez kétségtelen. Időnk tele van fehér foltokkal.

Előjött az ágyam alól a szörny, és most nekem panaszkodik, hogy fásult és depresszív, meg hogy már a félelem sem a régi.

Sötétítőn fák árnyéka lebeg és én el vagyok veszve.

Õszinte ne legyél, olyat bárki tud.

Azt várják, hogy beszéljek róla; elkezdem a bőrt tépdesni a számról, de nem értik, hogy ez már az.

Milyen jó, hogy nem látjuk a korláttól a szakadékot.

Egy értelmetlen tetoválás írásjegyeiről azt hazudni, hogy örök szerelem.

Úgyse lehet több két ember között, mint időről időre egy soha, különböző hangsúlyokkal.

Semmi olyat nem keresek, ami létezik.

Az élet legfontosabb mondatait fekve mondják.

Csak ilyen távolról mutatom, hogy ne lássam egészen én sem.

Nem ír. Nem írok. Mintha egy kihalóban lévő nyelven beszélnénk, egyre kevesebb szó.

Attól, hogy a szemem hozzászokik a sötéthez, én még nem tudok.

A szerelem eltûnik, a bûntudat soha.

Nem fény, arany árnyék.

Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

A szeretleken nagyjából azt értem, hogy hiányzol akkor is, ha itt vagy.