Szerző

Simun Vrocsek

Lám, mi az, ami összehozza az embereket. Nem a halál. Hanem a gyûlölet.
Az ismerős rossz jobb, mint az ismeretlen.
A jó mesélőkkel is előfordul, hogy rossz viccet választanak.
Néha olyan jól esik sajnálni magunkat.
Amikor elfog a kétely, jól jön az ellenőrzés.
Az ember azt hiszi, hogy már mindent látott. Aztán még ennél is többet lát. És akkor a tudatunk úgy marad a levegőben, vékony kis cérnaszálakon függve, amelyek a beláthatatlan magasból csüngenek alá. És ezeket a cérnaszálakat a legkisebb fuvallat is elszakíthatja.
A megbánás a legszörnyûbb büntetés.
Nem azt gyûlöli az ember, aki jobb nála, és ezért megvetéssel néz rá, hanem azt, aki jobb nála, és mégis egyenlőként bánik vele.
Akik cinkossá váltak, ritkán vesznek össze.
A legnagyobb birodalom sem ér egy fabatkát sem, ha nincs kire hagyni.
Ahhoz, hogy azzal háljunk, aki tetszik nekünk, legalább egy kicsit szeretnünk kell saját magunkat is!
Az istenek tetszését nem az nyeri el, aki aláveti magát a sorsának (...), hanem az, aki szembeszegül vele.
A tehetséges mûvészek ritkán biztosak magukban.
A bosszú férfias dolog. Vagy még inkább - emberi dolog.
A szilárdságnak mindig vannak határai, mindenkinél. Még ha száz százalékig acélból gyúrtak is, kiszámítható, hol van a súlypont, mennyi az az erő, mi az az irány.
Az ember arra vágyik, hogy mindegy, hogyan, csak legyőzze az unalmat, de amikor feladatot kap, közönyösen viszonyul hozzá.
Furcsa népségek vagyunk mi, férfiak. Tülekedünk ott, ahol valójában még találkoznunk sem kéne.
A lányok várnak a férfiakra, az asszonyok uralják őket. És engedelmeskednek nekik. De ők irányítanak.
Csak azok az emberek tudnak jól nevetni, akiknek tiszta a szívük.
Az emberek nem azért találnak egymásra, mert ez épp így alakult, hanem mert egymásra vannak hangolva. Mint ahogy van konszonánsz és disszonánsz - amikor két hang vagy szépen hangzik együtt, vagy sehogy sem illenek össze. És ezzel nincs mit tenni. Nevezhetjük mondjuk sorsnak.