Sophie Kinsella

- Szóval, akarod te egyáltalán ezt a házasságot? (...) Úgy éreztem magam, mint a maratoni futás nyertese, amint kezemet ujjongva széttárom, és átszakítom a célszalagot... most meg itt vagyok újra a rajtvonalnál, a cipőmet fûzöm be, és azon tépelődöm, elkezdődött-e egyáltalán ez a verseny.

Néha okosabb együtt úszni az árral, és azt tenni, amit a pillanat sugall.

Köztudott, hogy az agy megtréfálja az embert a hegyek közt a napsütésben. Megváltozik a perspektíva, gyengül az ítélőképesség. Idefent szokatlanul viselkedett az ember. A világ tetején, távol mindentől. Tekintete újra elsiklott a sziklás csúcsok felett; azon kapta magát, hogy hamisítatlan boldogság járja át amiatt, hogy magasan jár. Az ember alapvető vágya, hogy felemelkedjen és hódítson. Aztán azonnal a következő csúcsot keresi; a következő kihívást.

Talán tényleg a fiataloké a világ manapság a számítógépes nyelvvel, a tini újságírókkal és internet-milliomosokkal. Mindenki gyorsaságot, újdonságot követelt, ráadásul azonnal. Minden rögtön történt, minden online volt, minden könnyû volt. A lassú, feleslegessé vált emberi lényeket pedig kihajították, akár egy elavult számítógépet.

Tudom, hogy kívülről jól mutattunk. Az igazság azonban az, hogy soha nem éreztem önmagamnak magam mellette. Mindig az volt az érzésem, hogy színjátékot játszunk. Valahogyan nem tûnt valóságosnak az egész.

Az összes kis ócska, szégyenteljes titkomat ismeri, amit különben a lehető legtovább elrejtenék bármely más hapsi elől... ő azonban ezzel együtt szeret.

Csupa izgatott remegés vagyok, akár egy olyan üveggömb, amelyben szállingózni kezd a hó, ha megrázzák. Pedig nem rossz dolog tökéletesen átlagos, unalmas svájci falunak lenni. Most azonban Jack Harper betört az életembe, és felrázott. Köröttem sûrûn szálldos-kavarog a hó, és azt sem tudom, mit gondoljak minderről. Ráadásul csillog-villog is a sok hópehely. Titkos izgalmak fel-felvillanó pontocskái.

A királyfi fehér lovon nem létezik a valóságban. Mégis vár bennem valami a nagy, elsöprő szerelemre. Igenis, lángolást akarok. Azt szeretném, ha elsodorna az érzés. Földindulásra vágyom... vagy nem is tudom... forgószélre... valami izgatóra.

Az egész életedet eltöltheted mihaszna, légből kapott képzelgésekkel! Ha egy szerelem viszonzatlan, ott csak kérdések vannak, válaszok nem. Nem élhetsz úgy, hogy a végtelenségig vársz ezekre a válaszokra!

Ha feladja az ember, soha nem tudja meg, lett volna-e ereje ellátni a feladatot.

A mi házasságunk bonyolult, élő szervezet, amit csak mi ketten látunk át belülről. A megérzéseim pontosan megsúgják, mit mondhatok el Luke-nak, és mivel nem ajánlatos őt háborgatnom. Nevezzük éles ösztönöknek... nevezzük tapintatnak... nevezzük érzelmi intelligenciának.

Az együttélésen dolgozni kell. Rugalmasságra van szükség, meg arra, hogy annyit adj, amennyit kapsz.

Az én koromban, amikor az ember körül kezdenek eltünedezni azok, akiket szeretett és ismert... minden emlék számít, legyen az bármilyen jelentéktelen.

Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam.

Az a probléma a saját magunkat lelkesítő szavakkal, hogy a szívünk mélyén tudjuk: nem igazak.

Feleségem. Összerándul a gyomrom a szó hallatán. A felesége vagyok. Ez annyira felnőtt dolog. Tuti, hogy jelzálogunk is van. És riasztó a betörők ellen.

Nem kell átlátnunk a nagy összefüggéseket. Elég a következő lépést ismernünk.