Stephen Grosz

A változás és a veszteség csak nehezen választható el egymástól - hiszen veszteség nélkül nincs változás.

Ahogyan elmeséljük az életünket, ahogyan történetet faragunk belőle, azzal egyszersmind értelmet is adunk neki.

A gyermeknek nem feltétlenül válik hasznára, ha okosnak titulálják az óvodában és az iskolában. Sőt a magasztalás akár a teljesítmény csökkenését is előidézheti. A dicséretet hallva ugyanis a gyermek sokszor felhagy az adott tevékenységgel - ugyan minek rajzoljon tovább, ha már így is gyönyörûen rajzol?

Mindig nehéz teljes odaadással figyelni, akár gyerekekkel, akár barátokkal, akár saját magunkkal beszélgetünk. No de nem vágyunk-e mindannyian a dicséretnél jobban a figyelemre - hogy érezzük: velünk is foglalkozik valaki?

Amire mindenkinek szüksége van: törődést kiváltani másokból.

Időnként mindannyian megpróbáljuk elfojtani magunkban a fájdalmas érzéseket. Ám ha sikerül elérnünk, hogy ne érezzünk semmit, akkor elveszítjük az egyetlen lehetőséget arra, hogy kiderítsük, mi fáj és miért.

Mindenki szereti jó színben látni magát, ezért inkább más személyekre vagy csoportokra vetíti ki személyiségének azokat a rétegeit, amelyeket szégyell.

A paranoid tévképzetekkel gyakran a világ közönyére reagálunk. A paranoid ember tudja, hogy valaki legalább foglalkozik vele.

A magánytól való félelem időnként megbénít bennünket, és nagyon hosszú ideig fájdíthatja a szívünket. A legszélsőségesebb esetben a szeretetéhség egy idő után irányítani fogja a gondolkodásunkat, és ennek eredménye nem áll olyan távol a paranoiától.

Amikor változás történik, tétovázunk, mert a változás mindig veszteséggel is jár. Ám ha mindenhez ragaszkodunk, akkor mindent elveszíthetünk.

A jövő nem egy hely, ahová tartunk: él már a jelenben is, a fejünkben, gondolatként. A jövőt mi hozzuk létre, de közben máris alakít bennünket. A jövő a jelenünket formáló fantáziavilág.

Az ember éljen jól, amíg tud, és haljon meg jól, amikor muszáj.

Akkor fordulunk spiritisztákhoz, amikor szükségünk van a halottainkra, amikor nem tudjuk elfogadni, hogy a halál végleges. Hinni akarunk abban, hogy a spiritiszta vissza tudja hozni a holtakat az élők világába. A lezárás ugyanilyen illúzió - hiú remény, hogy meg tudjuk fojtani nagyon is eleven gyászunkat.

Ha nem tudjuk elmondani a történetünket, akkor a történet másképpen mondja el magát.