Stephenie Meyer

A szerelem meg a testi vágy nem mindig járnak kéz a kézben.

Csak mert nem engedek a kísértésnek, hogy megkóstoljam a bort, ez még nem jelenti azt, hogy nem tudom méltányolni a bukéját.

Nem az arcod tetszik, hanem a kifejezés, ami rajta ül. Nem a hangod, hanem amit mondasz. Nem az, ahogy kinézel ebben a testben, hanem az, amit teszel vele. Te vagy gyönyörû.

Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.

Ezalatt a sok ezer év alatt nem sikerült az emberiségnek megfejtenie, mi az a szerelem. Hány százalékban fizikális, mennyiben szellemi eredetû? Milyen szerepe van benne a véletlennek, és milyen a sorsnak? Miért vallanak kudarcot tökéletes párok, és miért sikerül a leglehetetlenebb párosításoknak? (...) A szerelem egyszerûen csak ott van, ahol van.

Itt vagyok... amit nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy inkább meghalnék, mintsem elszakadjak tőled.

Talán nem is létezhet öröm ezen a bolygón anélkül, hogy vele egyenlő mértékû fájdalom ne szülessen a kiegyensúlyozásához egy ismeretlen mérlegen.

Az erőmből csak annyira tellett, hogy kicsit csendesítsem a zokogásomat - de csak visszatartani bírtam, abbahagyni nem. A könnyeim továbbra is ömlöttek. Hiába kerestem, sehol nem találtam a lelkemben azt a csapot, amivel szabályozhatnám az áradásukat.

A külvilág semmit nem jelent számomra, ha nem vagy velem.

Én csak azt tudom, hogy én mennyire szeretlek téged (...). Mintha egyetlen csenevész fát hasonlítanál össze egy egész őserdővel!

A gyûlölet szenvedélyes érzés.

Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápadt visszhang, amit az emlékezetem általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá.

Higgy nekem most az egyszer: minden vagy, csak éppen hétköznapi nem!

Igaz, ami igaz, a hó valamivel szárazabb, mint az eső.

A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha egyszer belenézek, alighanem elveszítem gondolataim fonalát.

Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.

Ha nincs ellene kifogásod, jobb szeretném, ha nem takarnád el az arcod. Már eddig is túl sokáig nélkülöztem... tovább már nem bírnék meglenni nélküle.

Megpróbáltam visszaszámolni, de képtelen voltam rájönni, hová tûnt nyomtalanul az a sok-sok nap. Azok a feszültséggel, aggodalommal teli hetek... miközben állandóan, rögeszmésen foglalkoztatott az idő, a saját időm valahogy észrevétlenül eltûnt. A tér, amelyben még volt lehetőségem átgondolni a dolgokat, és terveket szőni, elfogyott. Kifutottam az időből.

Alkonyodik. (...) A legkönnyebb időszak. De a legszomorúbb is, bizonyos tekintetben... egy újabb nap vége, az éjszaka visszatérte. Semmi sem olyan kiszámítható, mint a sötétség.

A szépség átok is lehet, nemcsak áldás.