Suki Kim

Amikor valaki a külvilágtól elzárva él, minden egyes nap pontosan ugyanolyan, mint az előző. Ez az egyformaság addig gyúrja a lelket, amíg az ember egy lélegző, táplálkozó, ürítkező lénnyé válik, amely napfelkeltekor ébred, és napnyugtával nyugovóra tér. Ez az üresség minden lassan múló nappal mélyebbre és mélyebbre szivárog, miközben mindenki láthatatlanná és jelentéktelenné válik.

Néha történik ilyesmi. Az ember átél valamit, és még sincs ott teljesen.

Amikor az ember fiatalon veszíti el az otthonát, az élete azzal telik, hogy próbál újat találni helyette.

A fájdalmat nem lehet elfelejteni, sőt újra és újra felidéződik, mint egy betegség. Szívek szakadnak meg, és nincs rá gyógyír; az ember csak azon tûnődik, hogy mi történt azzal az élettel, amelyet együtt kellett volna leélniük.

Semmi sem vonja el jobban egy szenvedő lélek figyelmét, mint egy új - vagy akár újrahasznosított - szerelem próbára tevő kihívásai.

Mindenkinek más és más a fájdalomküszöbe. Vannak, akiknek egy kapcsolat vége éppen elég pusztító ahhoz, hogy a vallásban keressenek menedéket. Másoknak ez csak egy tanulságos történet, afféle jó figyelmeztetés a jövőbeli kapcsolatokra nézve.

Minél tovább ül börtönben valaki, annál nehezebb elképzelnie, mi van a falakon túl.

Muszáj olykor azt éreznünk, hogy szükség van ránk. Azokat szeretjük, akik bennünket akarnak.

A régi szövetségeket nehéz megtörni. A történelem tele van ilyen és ehhez hasonló következetlenségekkel.

Annak a generációnak, amelynek tagjai elvesztettek valakit, az élet örökre két részre bomlott: arra, ami az előtt a bizonyos nap előtt történt, és arra, ami utána.

Mindig eszembe jut az a párhuzamos univerzum, ahol a dolgok másképpen alakulnak, és kevesebb élet vész oda.

Menekültek számára a megbánás valódi életmóddá tud válni.

A későn meghozott döntésekért nagy árat kell fizetni.

Fiúk és lányok. Ez hajtja előre a világot, vagy legalábbis ez teszi valamelyest izgalmasabbá.

Az igazság ismerete olyasfajta luxus, amely csak a szabad világban élők számára adatik meg.

Abban hiszünk, amiben hinni akarunk.

Amikor semmit sem lehet nyíltan kifejezni, akkor az ember megtanulja, miként értelmezze a hallgatást.

Háború idején a szerelem voltaképp nem is létezhet.

Az ember (...) jól tud alkalmazkodni a különféle helyzetekhez, és hajlandónak mutatkozik a megbocsátásra.

Az Úrnak megvannak a maga módszerei, és tudja, mi a célja ezzel a néppel, az ő munkája az, hogy felébressze őket, és készen álljanak elfogadni az ő kegyelmét.