Amikor valaki a külvilágtól elzárva él, minden egyes nap pontosan ugyanolyan, mint az előző. Ez az egyformaság addig gyúrja a lelket, amíg az ember egy lélegző, táplálkozó, ürítkező lénnyé válik, amely napfelkeltekor ébred, és napnyugtával nyugovóra tér. Ez az üresség minden lassan múló nappal mélyebbre és mélyebbre szivárog, miközben mindenki láthatatlanná és jelentéktelenné válik.

Kapcsolódó idézetek

1. Amikor az ember alszik, némiképp megszûnik létezni, ha meg csak úgy tesz, mintha aludna, az meg olyan, mintha úgy hinné, az égvilágon semmi nem történik, remélve, hogy a dolgok közben maguktól elrendeződnek. Fabio Geda
2. Az ember, mihelyt a létezését rázza meg valami gyökerestől, az egészet, a mivoltát, akkor ott áll meztelen. A lelke. Mert olyan ez, mint a fergetegek, ez aztán igazán elsöpri előle, amivel annyit nyûglődött: az apró keserveket és bajokat, s felbukkan, mint a nap, a létezésnek egy sohasem sejtett mélysége és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él. Füst Milán
3. Az emberek megértésre vágynak leginkább. Hogy valaki értse őket, hogy ők maguk is érthessék magukat a rendszerben. Ez a megértés magyarázza aztán a teljes identitást, a létezés alapját. Megnyugvást hoz, elfogadást intellektuálisan, átölelést érzelmi szinten. A belső lény felébred a hosszú álomból, kijön a fényre, és hunyorogva, de lépkedni kezd a saját lábán. Tisza Kata
4. Az ember belemerül a teljes álomba. Mit csinál ezalatt a lélek? Magamagában él, mint a kormányos szélcsendben, mint a tükör éjjel, mint az a hárfa, amelyet senki sem érint; új izgatásra vár. Jean Anthelme Brillat-Savarin
5. Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Márai Sándor
6. Végeredményben az ember mindenféle élethelyzethez hozzáidomul, az válik számára valósággá, másfélével fel nem cserélhető közeggé. Hiszen a korábbi állapot reménytelenül, visszaidézhetetlenül elsüllyed és (...) az ember ugyanúgy él, mint addig, csak éppen utánozza önmagát.
7. Elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt. Tamási Áron
8. Néha elképzeljük, hogy elveszítünk valakit, és arra gondolunk, hogy biztosan nem élnénk túl. Amikor pedig megtörténik, a nap újra felkel, a tüdőnkbe pedig áramlik a levegő. Élünk.
9. A nihilben az ember csak van. Nincs előre, nincs hátra, nincs cél, nincs értelem, csak ül, vagy fekszik és néz, eszik, iszik, alszik, csinálja, amit mondanak neki, amit maga körül lát, megy a kitaposott úton, és nem kérdezi, hova vezet. Nem tud semmit, és nem is akar tudni semmit, talán nem is tudja, mi az, hogy tudni. Nap nap után telik el úgy, hogy ha kérdezik, mi volt ma, azt feleli, semmi, és úgy fekszik, hogy holnap sem lesz semmi. Sohasem lesz semmi, mert azt sem tudja, hogy lehetne egyáltalán valami.
10. Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát. Jókai Mór