Susan Sontag

A rák nem mond semmit a lélekről, csak azt tárja fel, hogy testünk, bármily sajnálatos is ez, csak test és semmi egyéb.

A ráknak inkább fázisai vannak, semmint folyamata; a rák elsősorban "végzetes" betegség. Lassan, alattomosan dolgozik: a gyászjelentések állandó fordulata, hogy a beteg "hosszú szenvedés után" hunyt el.

Az emberek nem is magától a szenvedéstől rettegnek a legmélyebben, hanem a szenvedés okozta lealacsonyodástól.

Erkölcsi és pszichológiai tekintetben nem felnőtt az, aki örökösen meglepődik a nincstelenség létezésén, aki továbbra is csalódottan (vagy hitetlenkedve) néz, ha bizonyítékaival kerül szembe, miféle kegyetlenségekre képesek az emberek más emberekkel.

A fénykép emlékprotézis.

A fényképezőgép olyan útlevél, mely előtt leomlanak az erkölcsi korlátok, feloldódnak a társadalmi gátlások, olyan passzus, mely fölmenti a fotóst minden felelősség alól azokkal szemben, akiket lefényképez. A lényeg az, hogy aki embereket fényképez, az nem avatkozik bele az életükbe, csupán fölkeresi őket.

Minden emlékezet egyedi, reprodukálhatatlan - az adott személlyel együtt meghal. Amit kollektív emlékezetnek neveznek, az nem emlékezés, hanem megállapodás: úgy döntünk, hogy ez meg ez fontos, e szerint a leírás szerint történt meg a dolog, a képek pedig elménkbe rögzítik a leírást.

Egy fotó megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. A kép torzíthat; mégis mindig megmarad a föltevés, hogy létezik vagy létezett valami olyasmi, ami a képen látható.

Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad, és olyan halhatatlansággal (és jelentőséggel) ruházza fel témáját, amilyen máskülönben sosem sose jutott volna osztályrészéül.

Aki fényképez, azt úgy érdeklik a dolgok, amint vannak, változatlan status quó-jukban (legalábbis addig, amíg meg nem születik a, "jó" kép), más szóval: a fényképész cinkosságba kerül mindazzal, ami érdekessé, fotózásra érdemessé teszi a témát - még ha ez az érdekesség egy másik ember szenvedése vagy balszerencséje is.

Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehető.

A csúf vagy a torz is lehet megindító, mert felmagasztosítja az a tény, hogy a fotós figyelemre méltatta. A szép is lehet elszomorító, ha megöregedett, tönkrement, vagy megsemmisült. Minden fénykép egy-egy memento mori.

Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép - éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot - az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.

Az idő végül a legtöbb fotót a mûvészet rangjára emeli - még a legamatőrebb felvételeket is.

A betegség az élet sötét oldala, a kínosabbik; a terhesebb állampolgárság. Ugyanis minden ember kettős állampolgársággal születik, egyaránt polgára az egészség és a betegség birodalmának. Bár mindannyian szívesebben használjuk az egészség útlevelét, előbb-utóbb valamennyien rákényszerülünk, hogy ha rövid időre is, de átlépjünk a másik királyság állampolgárának szerepébe.

Az egyedüli érdekes válaszok azok, amelyek szétrombolják a kérdést.

A szörnyûség minden esetben arra ösztönöz, hogy vagy szemlélőkké váljunk, vagy gyáván lesüssük a szemünket.

Az együttérzés nem tartós emóció. Cselekedetekre kell váltani, másként lelohad.

Minél távolabbi vagy egzotikusabb a hely, annál valószínûbb, hogy szemből, akadálytalanul láthatjuk a holtakat és haldoklókat.

Nem jártam még mindenütt, de rajta van a bakancslistámon.