Suzanne Collins

Az ostoba emberek veszélyesek.

Pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni.

Annyi kedvesség szorult beléd, mint egy széttaposott meztelen csigába.

Megbízhatatlan, ostoba teremtmények vagyunk, a rossz emlékeket gyorsan elfelejtjük, és istenáldotta tehetségünk van önmagunk elpusztításához.

Eljön a pillanat, amikor nem menekülhetsz tovább, amikor szembe kell fordulnod azzal, aki meg akar ölni. Ehhez viszont össze kell szedned minden bátorságodat, ami nem könnyû feladat.

Nem felejted el annak az embernek az arcát, aki az utolsó reményed volt.

Vajon ki tudja megmondani, hogy melyik a legerősebb fájdalom? Mindig az, amelyik éppen fáj.

Eljössz-e ahhoz a fához, s kenderkötél nyakláncban, társam leszel-e a táncban? Különös dolgok estek meg itt. Nem lenne abban semmi furcsa, ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.

A félelmetes eseményeket a legnehezebb kitörölni az agyból. Mivel ezekre emlékezünk a legélénkebben.

Előbb-utóbb kipusztítjuk egymást - azaz magunkat -, és átadjuk a bolygót valami rendesebb fajnak. Mert azzal a lénnyel, amelyik képes feláldozni a saját gyerekeit, hogy így rendezze el a nézeteltéréseit, valami alapvetően hibádzik.

A bosszúvágy hosszan és forrón tud izzani az ember lelkében. Főleg, ha minden tükörbe vetett pillantás csak megerősíti a bosszú jogosságát.

Az elkeseredett emberek minden őrültségre képesek.

Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.

Vannak séták, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie.

Amikor a lányom először megmozdult a hasamban, olyan ősi rettegés lett úrrá rajtam, amely egyidős volt az élettel. És csak akkor enyhült, mikor a kezemben tarthattam őt!

Ne felejtsd el, hogy őrülten egymásba vagyunk zúgva, szóval bármikor nyugodtan megcsókolhatsz, ha kedved van.

El akarom mondani neki, hogy nagyon hiányzik. Ez viszont a részemről nem lenne tisztességes vele szemben. Ezért aztán csak állunk egymás mellett némán. (...) Megfogom és erősen megszorítom Peeta kezét, de már most félek a pillanattól, amikor végleg el kell majd engednem.

A túléléshez nem a benne lobogó tûzre, a lelkében izzó haragra és gyûlöletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti a pusztítás helyett.

Otthon a festékeimből bármilyen színt ki tudok keverni. Rózsaszínt. Olyan halványat, mint a csecsemő bőre. Vagy olyan sötétet, mint a rebarbara. A tavaszi fû zöldjét. Kéket, ami úgy csillog, mint a jég a vízben. (...) Egyszer három napig szórakoztam, mire sikerült kikevernem a fehér prémen megcsillanó napsugár színét. Először azt hittem, hogy a sárga valamelyik árnyalata lesz, de aztán rájöttem, hogy a dolog sokkal összetettebb ennél. A színek rétegekben vetülnek egymásra. És szépen összeolvadnak.

Ezúttal viszont senki sem zavarhat meg bennünket, csak mi magunk. (...) A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül már minden porcikámat elönti a forróság. Nem tudok betelni a csókjaival, egyre jobban vágyom rá, hogy folytassa. Azt hittem, jól ismerem az éhség természetét, de ez a fajta éhség egészen más.