Szabó Eszter

Nem tudom, hogy létezik-e, de abban biztos vagyok, hogy ha van nagybetûs Életfeladat, akkor a tehetség az üzenet, a siker a jutalom, a bünti meg az, hogy rosszul érzed magad.

Tinikoromban még nagyon menő volt, ha megállt mellettem egy Audi, és kikacsintott, na jó, kiszólt belőle valaki, de ma már tudom, hogy az a csávó ül a sötétített ablak mögött, aki biztos abban, hogy gyalog egy csajt sem tudna felszedni. Márpedig ezt ő tudja a legjobban.

A hegy tetején, gyermekem, csak a kilátás jobb, a levegő nem.

A gazdagok gyerekei (...) könnyen lesznek elkényeztetett drogos hülyék, és akármilyen szemtelen, lopós, idegesítő arcok lettek, bizony nem hibásak ők emiatt. Ha mindened megvan, nincs semmi kihívás, és cél, amit elérhetnél. Így nincs sikerélmény sem az életedben, vagyis nincs boldogság, ami nyilván hiányozni kezd egy idő után. Ezt valahol meg kell találni, és elvileg a drogok által kiváltott érzés hasonlít rá, még akkor is, ha kamu. A szülők meg csodálkoznak, hogy kábítószerezik.

A mélypontokat, csak hogy tudd, mindig fellendülés követi, ez törvényszerû, ahogy a hegy tetejéről a lejtmenet, mert ha valamit nem lehet fokozni egyik irányba, az elindul a másikba.

Ha celebeket akarsz megítélni, aki nagyot mond, az mindig kicsit gondol. Õ is tudja, hogy kicsi, azért tupírozza nagyra.

Celebgyerekek: azok a kiskorúak, vagy korlátozottan cselekvőképesek, akik jobb jövő reményében sztárcsaládba inkarnálódnak, de többnyire csak felnőtt korukban, a nemváltoztató mûtét után ébrednek rá szomorú karmikus feladatukra, ami a legtöbbször mások tündökléséhez, jobb színben való feltûnéséhez való asszisztálás.

Szegénynek lenni nem olyan rossz, legalábbis egy darabig. Addig szerintem kötelező, amíg meg nem szereted. Nekem például sokszor eszembe jut, milyen volt, amikor nem volt még itthon tusfürdő, csak szappan, vagy amikor ananászt kaptam karácsonyra, és hogy az életem első 23 évében nemigen volt új ruhám, csak használt. Nem volt az szegénység, én nem éreztem annak, élvezetes volt, izgalmas, kreatív, sőt, szerintem gazdagság volt az valahol. Megtanultam szobát festeni, ruhát varrni alapszinten, tervezgetni, és mindent kihozni abból, ami van.

Visszatérve a hírességre, azért nyugi, igazságos a világ. Amikor boldog vagy és használod a képességeidet, akkor kiemel és "megmutat", de amikor elkezdesz elégedetlenkedni vagy aggódni, akkor visszatesz egy kicsit a tanulók közé, nem mutogat egy darabig.

Superman egy elkényeztetett vállalkozógyerek, akinek minden alapból sikerül és aki azt flesseli, hogy minden nap megmenti a világot, közben egy nőt nem tud felszedni. A cuki kis Mario meg ugrál a kis téglákon és néha leesik, de egyre ügyesebb lesz, és ha kudarcot vall, újrakezdi, és örömmel szökdécsel a világban, aztán végül úgy kiokosodik, hogy minden pályát simán megcsinál. A világot nem menti meg, de leköt néhány évre, ahogy emlékszem. Plusz az életre is megtanít. Nem lehet úgy Mariózni, hogy Mario egyáltalán nem eshet le, hanem tökéletes biztonsággal végiggyalogol a pályán. Õszintén, élveznéd? Na, látod, hogy nem. Hát akkor a sorsodtól se várd el, hogy ilyen hülye, unalmas minimál-forgatókönyvvel találjon meg. Aztán kiderül, hogy a legutolsó pályának nincs megoldása, és akkor már nem is érdekel az egész, elmész doomolni. Így hal meg Szupermárió, boldogan és röhögve, csak amiatt, mert már nincs több dolga az életben, nincs olyasmi, amivel hasznos lehetne.

A pályaválasztás magánügy, nem lereagálandó tény, nem egy felvetett kérdés, nem feldobott labda és nem népszavazás tárgya. Rosszul dönteni is magánügy. Azt hiszem, úgy általában dönteni magánügy.

A külvilág soha nem fog tudni válaszolni arra a kérdésre, hogy te vagy-e a legjobb énekes, de tud visszajelzéseket adni füttyök, taps, levelek, lemezeladás (...) formájában. És ha tényleg nem tudod, vagy tényleg olyan hiú vagy, hogy mindenképpen másoktól akarod hallani, hogy jó vagy-e, akkor minél személyesebb a kontakt a külvilággal, annál hitelesebb választ kapsz.

A kocsmák bizonyos szempontból az ideális világot is modellezik, és ezt a legkomolyabban mondom. Olyan társaság alakul ki bennük, amiben mindenki keresi, hol lehet hasznos, nincs pénzmozgás a törzstagok között, és mindenki elégedett. Senki sem néz rád rossz szemmel, ha egyik nap nem mész, és senki sem veszi örök ígéretnek, ha azt mondod, este a meccsre visszajössz. Így lesz ez egy olyan társaság, ahol senki nem piszkál, egyszerûen azért, mert nem ígértek egymásnak semmit. Azt hiszem, ez a kocsmák legnagyobb vonzereje és előnye a kapcsolatokkal szemben: a szabad döntéshozatal, és az, hogy önmagad lehetsz.

A tinisztárok azok az alkoholista felnőttek, akik a sarki kocsmában is két copfba fogott hajjal isszák magukat halálra negyvenéves koruk környékén.

Tinédzserként mindig azon aggódtam, hogy majd egyedül maradok, felnőttkoromra azonban ez a szorongás teljesen elmúlt. Sőt, olyan jól éreztem magam pár nélkül, hogy nehéz volt feladnom. De ma már tudom, annak, hogy valaki megtalálja az igazit, először az egyedüllétet kell megszeretnie. Amíg ezzel nem barátkozik meg, könnyen köt egy kapcsolat kedvéért olyan kompromisszumokat is, amiket már nem kellene.

Ha jobban megfigyeljük, az egész világ érthetetlen, logikátlan, és véletlenszerû akkor, ha a környezetet okoljuk azzal, ami velünk történik, de tök egyszerûvé lesz minden, ha magunkban keressük a választ.

Ez nem a valóság, De úgysem hiszem el, ha látom. Mert a tegnap az enyém volt, És a holnapot is csak érted várom.

Elhagyott az erő De kemény vagy, mint a kő Aki nem szavakkal felel Csak némán sodródik el Aki, ha tudja, hogy nincs remény Akkor is kőkemény - épp olyan, mint én.

Olyan vagy, mint a láng, Tőled ég a világ, Fellobban, ha kell, De önmagát égeti el, mellette tombol a szél, Nem bántja azt, aki fél... - épp olyan, mint én.

Jókat írni azokról, akikről amúgy legszívesebben leírnád, hogy mit, és hogyan tettek, és hogy az mennyire gáz, egy idő után jó érzés. Jó fejeket csináltam belőlük. (...) Ha ezt mindenki megcsinálja, és barátokat csinál azokból, akikre megorrolt valamiért, mindenki jó fej lesz a világban.