Szabó Magda

Könny (...), ezzel kezdődik minden, s nyilván ezzel végződik is, saját könnyemmel, a másokéval.

A halottat eltemették (...), csakhogy az emlék nem temethető, azt mindennap átgyönyörködi vagy átszenvedi az, aki vele él.

Az élet, ha nagy gyûrődések után is, valahogy mindig kisimul.

Az évek csak csalódást hoznak, bánatot: akit megszeretünk, előbb-utóbb elveszítjük, legjobb, ha az embernek nincs senkije, semmije.

Nem felel a nappal, és nem felel az éj, - de hallgat-e valóban, aki csak nem beszél?