Száraz Miklós György

Amit modern sportnak neveznek, azt nagyobb önbecsapásnak tartom, mint tükörbe nézni.

Inkább vállalok egy idegeskedéssel, szorongással teli életet olyan ember mellett, akit szeretek, mint a tunya gondtalanságot, körítve a langyos érzelem kihûlt krumplipüréjével.

Csak a gyerek hiszi azt, hogy minden, amit ismer, megmásíthatatlanul összetartozik, hogy nem is lehetne másként, és hogy minden úgy marad.

Olyat kell vezetővé emelni, aki hajlandó másokra is tekintettel lenni. Csakhogy jólelkû ember alkalmatlan a hatalomra. A hatalom megtartásához kemény szívre és hideg fejre van szükség.

Miért tiszteljem az erényes embert, ha érdemei a társadalom érdemei? A gazember bizonyos értelemben tiszteletreméltóbb, hiszen tudja, hogy az egész társadalommal száll szembe, míg az erényes számít a megbecsülésre és a vele járó előnyökre. A gazemberséghez több erkölcsi bátorság kell, mint az erényes élethez.

Diktatúrában csak a diktátornak van joga gazembernek lenni, a demokráciában viszont mindenki szabadon lophat, akinek hivatal adatott.

A szerelmes ember a legönzőbb istenteremtése. Nem a párját szereti, hanem önmagát. Képes volna-e megérteni bármelyik szerelmes - aki szerelméért állítólag semmi áldozatot nem sokall -, hogy az imádott lény számára előnyösebb volna a vetélytársa? Vajon akad olyan, aki ezt felismerve félreáll? Ha a szerelem valóban a másik ember szeretete volna, azonos volna a lemondással.

Az ember a természetellenest teszi meg erénynek, s szégyelli azt, ami természetes. Hogyan szerethetünk valakit földöntúli szerelemmel, mikor tudjuk, hogy szakadatlanul mûködő bélrendszerrel rendelkezik? A szerelem tárgya, amint a tyúkszemét metéli! Ha a megvadult szerelmesnek rendszeresen végig kellene néznie titokban, hogy mit csinál imádottja, amikor egyedül hiszi magát, ugyan meddig tartana a szerelme? Férfi és nő: ennyi az egész. A többi sallang, cifraság.

Vannak városok, amelyek mindörökre becsomagolt dobozok maradnak, megoldatlan rejtélyek, még az állhatatos utazók sem fejthetik fel titkaikat, mert meg sem érzik azokat. Az ilyen városokat senki sem értheti meg igazán, csak akik a falai közt születtek.

A forradalom tüzének antibakteriális, fertőtlenítő hatása van.

Senki sem szabad, csak a bolondok.

Goethe írja: "Szürke minden teória, ám az élet aranyfája zöld." A politika fordítva mûködik. Ott mindig a teória csodálatos. Boldogságot ígér, örömteli, értelmes életet, igazságot. Aztán a megvalósításban, a való életben minden megfakul, kegyetlenné, értelmetlenné, igazságtalanná lesz.

Az aranykor csak röpke pillanat, és az erőszak újra meg újra felülkerekedik. Mert nemesedni lassú, nehéz folyamat. Ütni, ölni, rombolni könnyû. Gyors és visszafordíthatatlan. Az ember sorsa a szenvedés. Olyan sajátja a kín, mint az elemző esze és a logikája. Az a tapasztalatom, hogy az erőszak végül minden rendszerben okot talál arra, hogy beavatkozhasson.

Az ember kötődik. Tájakhoz, ősökhöz, anyanyelvhez, tárgyakhoz, emlékekhez, hagyományhoz. Ez a kötődés át- meg átszövi érzelmi életünket, meghatározza értelmi fejlődésünket. Csakhogy az ember szabadulni is akar. Gonosz és terhes emlékektől, elvásott és megkopott tárgyaktól, nyûgös hagyományoktól. Elszakadni az ősök követelőző árnyaitól, menekülni unt tájak szûk börtönéből. Egyszerre érezzük a szülőföld vonzását és a távolságok nosztalgiáját.

Olyan nagy a Létező, és mi olyan kicsik vagyunk. A végtelent emberi mûvekben nem, hanem égitestek mozgásában, a monoton ismétlődésben, a szélfújta levelek vibráló táncában, a tengermorajlásban vagy egy bogár életében érezzük meg.

Lehet, hogy az ember általában jó, általában együttérző, mégsem általában érzi át a szenvedést. Mert a szenvedés általában nem érezhető át. A második világháború tragédiája nem fogható fel egyben, csakis darabokban. Ezért gondolok ostobának vagy számítónak minden olyan embert, közösséget vagy rezsimet, amelyik azt várja el tőlem, hogy egyformán érezzem át a katasztrófákat. Olvastam a háborúról több száz szakmunkát, visszaemlékezést, láttam sok filmet. Ezek közt akadtak olyanok, amelyek megdöbbentettek. A háború borzalmáról nekem mégis többet mond egyetlen emlékem: a rozsnyói kert végében heverő lódög. Mert az megrázott.

A barátom barátja a barátom barátja. És már az sem kis dolog. Hogy később mi lesz? Az majd kiderül.

Az ember két ember. Az egyik én a mindenki által ismert, amellyel egy életen át kénytelen megalkudni. A másik pedig az, ami lenni szeretne, vagyis önmaga eszménye.

Már a legrégibb időkben is tudták, hogy a jó a rossznak édes testvére. Szerintem gyermeke. Ahhoz, hogy az igazságtalanság kialakulhasson, nem volt szükség az igazságra, de az igazság felismerése előtt meg kell tapasztalni az igazságtalant.

Nem fogadhatok barátommá senkit, mert ilyen vagy olyan mértékben, de mindenki gazember és áruló, csak alkalom szükségeltetik hozzá. Az ember senkit ne fogadjon a bizalmába, mert az illető, mihelyt abból haszna ígérkezik, vagy hogy a bőrét mentse, azonnal elárulja.