Szergej Geraszimov

Alapvetően kétfajta nacionalizmus létezik: egy belső és egy külső. A belső nacionalizmus azt jelenti, hogy valamilyen okból azt képzelem, jobb vagyok másoknál, az általam beszélt nyelv magasabb rendû a többi nyelvnél, az általam belakott kultúra értékesebb a többi kultúránál, és még a véleményemnek is nagyobb a súlya másokéhoz képest, mert történetesen ebben az országban születtem. Miért? Azért, mert csak. De még akkor is, ha netán jobbnak tartom magam másoknál, az még nem jelenti, hogy rá kellene kényszerítenem a véleményemet a környezetemre. Tisztában lehetek vele, hogy a nyelvem, kultúrám, véleményem szubjektív szempontból jobb, ugyanakkor azt is tudom, hogy a különböző hátterû és kultúrájú embereknek megvan a joguk hozzá, hogy másképpen gondolkozzanak, sőt ahhoz is, hogy hozzám hasonlóan ők is ápolják a saját belső nacionalizmusukat, ami ellen ugyanúgy semmilyen kifogást nem emelhetek, ahogyan ők sem kifogásolhatják az enyémet. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki undorodik az alkoholtól, de nincs kifogása az ellen, ha mások néha legurítanak egy pohárkával. A külső nacionalizmus ezzel szemben azt a meggyőződést jelenti, amikor úgy vélem, hogy a nyelvem, a kultúrám és a véleményem objektíve is értékesebb és felsőbbrendû a többihez képest, és amikor magától értetődőnek tekintem, hogy mindazokat, akik ezzel esetleg nem értenek egyet, meg kell győzni az igazamról - akár erőszak alkalmazásával is.

A háború megtisztítja az embereket, és levakarja róluk a rozsdát.

Előfordulhat, hogy nacionalisták egyúttal kreatív és értelmes emberek legyenek, például költők, írók, tudósok, politikusok, de bárkik legyenek is, ha szemtől szemben találkozol velük, sosem lehetnek túl érdekesek, hiszen hiába gondolod, hogy éppen velük beszélgetsz, valójában a falnak beszélsz. Csak azt az eszmét szólítod meg, ami a tudatukban rögzült.

A nőknek (...) nem volna szabad a háború közelében lenniük. Nem azért, mert gyengébbek a férfiaknál, hanem azért, mert fontosabbak náluk. Végül is ezt mondja a biológia, a matematika és a természetes kiválasztódás. A férfiak és a nők szerepe meglehetősen aszimmetrikus. Képzeljünk el egy törzset, amelyben ötven férfi és ötven nő található. Tegyük fel, hogy háborúba bonyolódnak a szomszéd törzzsel és az összecsapásban negyvennyolc vagy negyvenkilenc férfi életét veszti. A törzsnek egy ilyen mészárlás után húsz évre lesz szüksége ahhoz, hogy magára találjon. De mi történik, ha a nők közül halnak meg ugyanennyien? Ebben az esetben minden valószínûség szerint a törzsnek befellegzett. Ezért nem lehetnek nők a bombák közelében. A természet diktálja, hogy a nők fontosabbak a férfiaknál.

Semmi jó nem szokott kisülni belőle, ha az ember nem a saját dolgával foglalkozik. Semmi jóra nem vezet, ha a szomszédunk érdekében akarunk lekeverni neki egy pofont.

Még akkor is, ha a szándékaink kristálytiszták, akkor is, ha őszintén segíteni akarunk, de nem tudjuk, hogyan kellene segítenünk, és senki nem is kéri tőlünk, hogy segítsünk - az ilyesmi sosem vezet jóra.

A hallgatás veszélyes. A hírek hiánya még a rossz híreknél is rosszabb.