Szilágyi Domokos

Azt mondják: "olyankor" lehull egy csillag. Ihaj-csuhaj, hulló csillag, ihaj-csuhaj, megvakítlak egy kicsikét, égi ég, éppen csak egy kicsikét, úgyis marad teneked elég.

Csak párosan szép a halál.

Ó, mely szép idők voltanak, midőn még újnak éreztük a közhelyeket, (...) de hát mi egyebet teszünk mi most, mint hogy leendő közhelyeket gyártunk?

"A házasságok az égben köttetnek"? Nem: az igaziak a föld alatt.

Néha irigylem a holtakat: ők már túl vannak rajta.

Nem jó túl sok csillagot látni. Mert nem jó túl sok csillaghullást látni.

Eljön majd az ideje: haza lesz az odale, lakásunk örök fele. Lépjünk addig egyet-kettőt: göndörödő bárányfelhőt; lépjünk addig hármat-négyet: füvekkel záporzó rétet; lépjünk addig négyet-ötöt, ha talpunkba belekötött civakodón a talaj.

Nyáron, kiskertben pipázva figyelem törpedáliák igyekezetét, hogy nagyobbnak látsszanak, mint aminők, akár a kikencélt, magas sarkú városi nők.

A felnőttek elfeledték, hogy ők is voltak gyermekek, és nem szeretnek arra gondolni, hogy ők is lesznek öregek, mindent elfeledtek, nem gondolnak semmire, és észre sem veszik, hogy nem élnek.

Nem tudom, két öntudatlanság között miért oly fontos nékünk az emlékezés. Lehet, hogy meztelen megszokás az egész.

Elnézni a kályhában lángok táncát: azt mondják, mi is éppily virr- gonn- cakk leszünk az utolsó előtti pillanatban. Aztán fölkel a nap, kihuny a parázs, megy tovább minden nélkülünk.

Talán már meg is szoktuk ennenmagunk hiányát. Rászoktattak, akik máris mindent elvégeznek (hiába mondják, hogy helyettünk): nélkülünk. Mi már nem is vagyunk, csak akkor, ha útban valakinek.

Annyi az emlék a hátunk mögött, annyi a rokon, ismerős odalenn. Hagyjuk csak a képzeletet hátrafelé csapongani, míg vissza nem riasztja a jelenbe valami testi szükség. Hogy reánk sújtson: már csak test vagyunk.

Leélni egy életet a növekedő halállal. Ez a legeslegkevesebb, mit az ember - tetszik vagy sem - elvállal.

Ha az étel nem is, az élet odaégett. Odakozmáltunk - talán már mindegy, mi miatt, mivégett.

Pihenhetünk, élettől-, bûntől-, örömtől-szabadultak föld alatti súlytalanságban feledve jövőt, jelent, múltat.