Szilágyi Domokos

Gyûlöllek, mert, mint kenyérbe a kés, úgy hasít belém a fölismerés,

Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom.

Hova tûnt el a hajdani dallam? Tovaszállt egy hajnali dalban.

Elhallgatok. Ti játsszatok. Én majd őrzöm a látszatot.

Mi örömöt tartogat még az élet? (Tartogat-e valamit egyáltalán?) A mások örömét, örömeinkből fakadottak örömeit (az öröm megmaradásának elve, ha mi már meg nem maradhatunk).

Örömeinkből fakadott örömök visszaszállnak fejünkre, mint az áldás.

Élni az öntudatlanságot halál után, mint éltük születés előtt - hisz azelőtt is megvolt mindkettő, csak éppen nem tudtunk róluk, mint ahogy nem fogunk tudni majd azután sem.

Faljuk a maradék életecskét köröm közül, félve tekintünk körös-körül, nem irigyelnek, csak a halottak.

Mert jaj, derekam, jaj, köszvény, jaj a recsegő ízület - jobb már énnékem, élet, kívüled, vigasztalhat örök önkívület.

Testem lassúdadon ellenségemmé válik, ellenségek maradunk mindhalálig, s akkor győz a test - a tetem, lesunyva kullog el életem; testem temeti más - én addig is magamat temetem.

Élek. A földön, amelyet úgy dédelgettem, s amely úgy dédelgetett, hogy las- sacs- kán kiszívta vé- re- met.

Ez is föld. A zsíros tavaszból sercegő nyárra, könnyes őszre vált. Termő fa alatt valahol lakhelyet választok - halált.

Indul a menet. Én elöl, s követnek, akik sírva sírnak, s mögöttük, akik sírni örülnek behantolásán minden sírnak.

Õrizkedjünk a lelki molytól, őrizkedjünk, amíg lehet. Míg szét nem rágja e maradék életet. Hintsük be magunk lelki naftalinnal - kevés reménnyel, sok-sok kínnal, nagy búbánattal, kis örömmel.

Mihez ragaszkodunk foggal-körömmel? A zsábához, az agyvérzéshez s amit csak félig-meddig érez az ember: félig, de meddig?

Miként az kélgyó, hogyha vedlik, eldobja múltját, s egy darabig árva, csupaszságba zárva, csupasz élettel néz föl a világra, nincs múltja, jövője, csupán jelene, csupán a most az eleme, - akként nekünk is.

Múltunk sincsen, jövőnk se lesz, mint ahogy nem volt sem azelőtt: nem lesz sem azután, élünk a világba bugyután, naggyá növekszenek az apró dolgok, mert csöknek vágyaink.

Az ész eretneke a vallás, és csak amolyan "áthallás", hogy odafönn vagy odalenn szeretnek-e.

Mi itt szeretjük, két nemlét között: tavasszal szilvafák hóvirágos ágait, nyáron szent búza fejevételét, ősszel a musttá taposott szőlőt, télen - télen a lábunkban fölkúszó hideget, szorongva várunk, amíg szívünkig ér, és egyre rokonabbak leszünk a földdel, föld-anyánkkal! kinek méhe halált fogan nekünk!

A test, a test. Ragaszkodunk hozzá, mint ő mihozzánk. Mért ragaszkodunk ahhoz, ami fáj? Mert a fájdalom is: élet. Virág a fájvirág is. Mégis nehéz a válás önmagunktól. Vagy éppen emiatt.