Szobotka Tibor

Házasságunk harmadik évének vége felé járunk, alig hiszem, hogy még csalódhatnánk egymásban, annyira ismerjük egymást. Mindazt; amit két ember, férfi és nő, egymástól megkaphat, én megkaptam ebben a kapcsolatban.

Az életünk, persze, lehetne könnyebb és kellemesebb, de mindjárt arra kell gondolnom, hogy lehetne nehezebb és kellemetlenebb is.

Néha fáradtak vagyunk és elkeseredettek, szerencsére, sohasem egy időben, s így egyik a másikat mindig vigasztalni tudja. Persze, ez kitartásunk igazi kulcsa; munka és kevés pénz csak mellébeszélés, régen összeroppantunk volna már, hogyha nem szeretnénk annyira egymást, ha nem várna otthon, a négy falunk közt, egy más, magunk-teremtette világ, s ha nem éreznénk magunkat olyan jól ebben a világban, hogy a kedvéért türelemmel és mosolyogva elviseljük még a kinti, némileg kedélytelenebb világot is. Azt hiszem, itt nyerjük meg a versenyt azokkal szemben, akiknek ezek a fordulatos évek több sikert, rangot és pénzt juttattak.

Az én életemben csak a változás volt állandó - s ez helyesen volt így, szerettem.

Az, ami történik, ritkán mulatságos, s csak attól válik azzá, ha másként mondják el.

Tudtam én azt nagyon jól (...), hogy valami ismeretlen, bizonytalan, ködös felé indulok, hogy a kutya sem vár rám sehol, dédelgetően kitárt karok nem nyílnak felém, s hogy nem azért leszek mostantól fogva magányosabb, mert senki sem kísér a vonathoz, hanem mert azok az újságcímek, amelyeket az első külföldi állomáson rikoltoz majd a rikkancs, semmit sem fognak jelenteni számomra, mert az étlapon, amit a pincér az orrom elé tart, hiába keresem majd a szalontüdőt citrommal vagy a tojásos galuskát, nem lesz rajta, pedig ínyemnek ezek az ízek a megszokottak, ismerősök, s nem látok többet olyan sörösplakátot, amelyen jókedvû öregúr nagyot csíp a habzó korsókat körülhordó fiatal lány arcán. Ki fogja tudni, mi a hosszúlépés, és mi a házmester, melyik borbély fogja a kezembe nyomni a fakereten függő, tépett és ócska vicclapot, és egyáltalán ki fogja mesélni azt, hogy Kohn találkozik Grünnel, és azt mondja... Hát ez a haza? Az étlap, a borbély, a vicc? Nekem ez volt, és nem szégyelltem magam érte.

A férfiasság amúgy se más, mint a nők döntésének higgadt, magabiztos és fölényes elfogadása.

Nem a csillagokban hittem én, ahol meg van írva az emberek sorsa előre, hanem magamban, jellememben, adottságaimban, amelyek úgy hatnak, hogy egyazon helyzetben csak egyféleképpen tudok cselekedni, de ugyanakkor a révükön mindig is csak egyazon helyzetbe kerülök.

A szegény ember lakása - ezt különben is tapasztaltam - nem otthon, csak arra alkalmas, hogy a szegény ember munkája után lefeküdjék benne. Otthona csak a gazdagoknak van.

A nők számára semmi sem igazán jelentéktelen, ami rájuk vonatkozik, vagy akár csak távoli kapcsolatban áll velük, s évek múltán is mindenre emlékeznek.

A világ csakugyan nem dől össze semmitől.

Szeretlek, szeretlek. Nem is csak úgy, mint férfi a nőt, mint férj a feleségét, hanem mint vízbe fúló a megmentőjét, mint az olyan vízbe fúló, aki már évek óta rúgkapál, és a megmentője évek óta húzza-vonszolja kifelé.

Ha a holtomiglan-holtodiglannak volt valaha értelme, és valaha biztos volt, mi élő tanúi vagyunk annak, mi maradt meg ebből az értelemből, s talán egyszer holt tanúi leszünk annak is, hogy az igazi szerelem a halálon túl is tart és él.