Tudtam én azt nagyon jól (...), hogy valami ismeretlen, bizonytalan, ködös felé indulok, hogy a kutya sem vár rám sehol, dédelgetően kitárt karok nem nyílnak felém, s hogy nem azért leszek mostantól fogva magányosabb, mert senki sem kísér a vonathoz, hanem mert azok az újságcímek, amelyeket az első külföldi állomáson rikoltoz majd a rikkancs, semmit sem fognak jelenteni számomra, mert az étlapon, amit a pincér az orrom elé tart, hiába keresem majd a szalontüdőt citrommal vagy a tojásos galuskát, nem lesz rajta, pedig ínyemnek ezek az ízek a megszokottak, ismerősök, s nem látok többet olyan sörösplakátot, amelyen jókedvû öregúr nagyot csíp a habzó korsókat körülhordó fiatal lány arcán. Ki fogja tudni, mi a hosszúlépés, és mi a házmester, melyik borbély fogja a kezembe nyomni a fakereten függő, tépett és ócska vicclapot, és egyáltalán ki fogja mesélni azt, hogy Kohn találkozik Grünnel, és azt mondja... Hát ez a haza? Az étlap, a borbély, a vicc? Nekem ez volt, és nem szégyelltem magam érte.