Ted Chiang

Néhány ember úgy véli, hogy az intelligens fajok kihalnak, mielőtt szétterjednének a világûrben. Ha igazuk van, akkor az esti égbolt csendje egy temető némasága.

A múlt nyomokat hagyott a Földön, nekünk csupán az a dolgunk, hogy megfejtsük a jelentésüket.

A tudomány nem csak az igazság kereséséről szól, a rendeltetésünkről is.

Uram, meglehet, imáim nem találnak meghallgatásra nálad, de eddig sem azért fohászkodtam, hogy megmásítsd a döntéseidet, csupán abban bíztam, hogy a saját tetteimet befolyásolhatják.

Az ember saját magával legalább őszintén beszélhet.

Szeretjük azt hinni, hogy minden eseménynek van egy felelőse, mert így könnyebben tudjuk értelmezni a világot. Olyan makacsul ragaszkodunk ehhez az elképzeléshez, hogy néha saját magunkat hibáztatjuk, csak azért, hogy hibáztathassunk valakit. De nem tarthatunk mindent az irányításunk alatt, sőt az is lehet, hogy senki sem irányít.

Vannak olyanok, akikre minden körülmények között számítani lehet, és vannak, akikre csak bizonyos körülmények között, nekünk pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy ki melyik kategóriába tartozik.

A döntéseinknek súlya van. Minden választás hozzátesz valamit a személyiségünkhöz, és meghatározza, hogy milyen emberek vagyunk.

Tévedés azt feltételezni, hogy az evolúció során az emberek a fizikai képességeket feláldozták volna az intelligencia oltárán: a test irányítása mentális tevékenység.

A fizika csodás egységesítésnek enged teret, nemcsak az alapvető kölcsönhatások szintjén, hanem kiterjedésének és hatásainak átgondolásakor is. Az olyan kategóriák, mint az "optika" és a "termodinamika", pusztán kényszerzubbonyok, amelyek megakadályozzák, hogy a fizikusoknak feltûnjön a számtalan metszéspont.

Az emberi hallórendszer nem hibátlan akusztikus eszköz, hanem főként arra a célra szolgál, hogy az emberi hangszálak keltette hangokat értelmezze.

Egy ismeretlen nyelvet (...) kizárólag egyetlen módon lehet megtanulni. Muszáj kommunikálni az egyik anyanyelvi használójával, azaz kérdéseket kell neki feltenni, hosszas társalgást folytatni vele, és hasonlók.

A tudomány haladása nem mindig az egyenes úton vezet.

Néha még egy rossz tanács is jó utat mutathat.

A nyomásgyakorlás összezúzhatja az embert, akár egy papírpoharat.

A szépségreceptoraink több ingert kapnak, mint amennyinek befogadására az evolúció képessé tette őket; ma egy nap alatt több szépet látunk, mint őseink egész életükben. Ennek eredménye pedig az, hogy a szépség lassanként tönkreteszi az életünket. Hogyan? Ahogy idővel bármely kábítószer probléma forrásává válik azzal, hogy összezavarja a másokkal kialakított kapcsolatainkat. Elégedetlenek leszünk a köznapi emberek küllemével, mivel össze sem mérhető a szupermodellekével.

A szépség olyan kábítószer, amit nem vonhatunk meg magunktól, hacsak nem szó szerint folyton behunyt szemmel járunk.

Valami szépet látni olyan érzést kelt, mint a szerelem. Mintha belezúgnánk egy igazán kellemes külsejû emberbe, pusztán attól, hogy ránézünk.

Nem szabad automatikusan elfogadnunk, hogy a természetes egyben jobb is, sem automatikusan feltételeznünk, hogy jobbíthatunk a természetünkön. Tőlünk függ, mely tulajdonságainkat tartjuk értékesnek, és mi a legjobb módja, hogy ezeket kidomborítsuk.