Teller Ede

Az olyan ember, aki nem ért a számítógéphez, a XXI. században analfabétának fog számítani.

Tévedés lenne azt boncolgatnom, miként lehet a szellem lábujját a palackhoz kötni azok után, hogy éppen kiszabadítottam a palackból.

A tudás veszélyes lehet, a közömbösség azonban összehasonlíthatatlanul veszélyesebb nála.

Egy tudósnak nem dolga, hogy arról beszéljen, amit nem értett meg teljesen. Ha van valami, amit nem értettem, az a Jóisten. De most a dolog lényegéhez akarok hozzászólni. Jó azt hinni, hogy van egy gondviselő Isten, valaki, aki mindenütt ott van, aki mindennek, még annak is, ami úgy látszik, teljesen értelmetlen és kegyetlen, valamilyen módon értelmet ad, aki az embert támogatja, s akinek a birodalmába halhatatlanul bejuthatunk. Én pontosan tudom, hogy ezt jó hinni, mint az emberek milliárdjai. Én pontosan két dologban hiszek, és ez a kettő bizonyos szempontból ellentétes. Mindenekelőtt a tudásban, a tudás korlátlan növekedésében. Abban hiszek, hogy a tudás jó, hogy a tudást mindenki mással titoktartás nélkül kell mûvelni, mert ez az, ami megkülönböztet a többi élőlénytől. Ebben abszolút módon hiszek. A másik: érzelmeim is vannak. De attól, hogy valamiről tudom, hogy jó, még nem érzem. Helytelen az a puritán mondás, hogy az ész azt mondja, tehát ezt kell, hogy tegyem. Az érzelmeknek sem szabad befolyásolni az ember eszét. Szükséges, hogy harmónia legyen az érzések és az ész között.

Hiszek a jóban, ebben a tünékeny és megfoghatatlan fogalomban, és hiszek a rosszban is; azok tulajdonsága ez, akik bizonyosnak vélik magukat az igazságban.

Keresni, várni, semmit sem akarni, Szeretni, vágyni, egyedül maradni. Nézni a világot becsukott szemekkel, Látni azt, amit még nem látott ember.

Gyûlölöm a kétséget, de mégis, meggyőződésem, hogy a kételkedés az egyetlen mód bárminek a szemléletére, amiben érdemes hinni.

Az optimista olyan ember, aki úgy gondolja, hogy a jövő bizonytalan. Állítom, hogy optimistának lenni kötelesség, mert ha (...) elhiszem, hogy a jövő bizonytalan, akkor megnő a felelősségünk, hogy ebben a bizonytalanságban azt tegyük, amit legjobbnak látunk.

A tudásnak elvi határai nincsenek, és annak nem is szabad korlátokat szabni.

A tudomány, a technológia - ezt világosan és erősen akarom mondani - nem old meg minden problémát. De tudomány és technológia nélkül semmiféle problémát nem lehet megoldani.

A pesszimista az olyan ember, akinek mindig igaza van, de nincs öröme benne.

Ami ifjúságom idején, a 20. század első három évtizedében a fizikában történt, olyan gyönyörû, mint a reneszánsz mûvészet vagy a barokk zene. A kvantummechanika sokkal szebb, mint az atomfegyverek fejlesztése. A szupravezetést megmagyarázni sokkal nehezebb, sokkal izgalmasabb és sokkal kihívóbb, mint a fizika katonai alkalmazásain gondolkodni. Az a kötelességünk, hogy a tudást gyarapítsuk. Bízom benne, hogy a társadalom, amelyben élek, értelmesen fogja használni a megszerzett tudást.

Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten, Félni, hogy talán még igazság sincsen, Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge, Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre. És makacs reményem mégis, mégis hinni, Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi. És örülni tudni a nagy megnyugvásnak, A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

Sok mindent mondok, amit mindenki tud, és sokat, amit senki se. Talán mondok olyat is, amit senki nem is tudhat. Ilyen a tudomány, ilyen az élet. A megértésnek határai vannak. De legalább a határokkal ismerkedjen meg az olvasó!

Napjaink fizikája nem bonyolult, csak szokatlan. Ami szokatlan, azt a legtöbb ember meg sem hallgatja.

Légy figyelmes, szánj időt a gondolkodásra, kételkedj - de aztán haladj tovább!

Egyetlen nézőpontból ritkán következik megbízható megértés.

Az ötlet csak a megvalósítással kel életre.

A tudományos gondolkodásmód (...) nem feltétlenül egyenes vonalúan logikus, de sohasem teszi lehetővé a tények mellőzését, a személyes meggyőződés tekintéllyel való helyettesítését.

A filozófia nem a megértésről szól, hanem a megértés szeretetéről.