Thomas Mann

Majd minden mûvésztermészetnek veleszületett hajlama van rá, hogy igazat adjon a szépséget teremtő igazságtalanságnak, és hogy az arisztokratikus kiváltságok pártolásával és hódolatával erősítse azt.

A magányban némán szemlélődőnek megfigyelései elmosódottabbak s mégis élesebbek, mint a társas emberéi, gondolatai súlyosabbak, különösebbek, és mindig van bennük leheletnyi bú. Képek, benyomások, amelyeket egy pillantással, nevetéssel, egy eszmecserével könnyedén el lehetne intézni, mértéken felül foglalkoztatják, elmélyülnek a hallgatásban, jelentőséget kapnak, élmény, kaland, érzés lesz belőlük. Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is.

A világ csak azért van tele kimondott szavakkal, hogy alattuk jobban elrejtőzködhessék az elhallgatott, és zajgásukba vesszen a titok, ami az emberek s dolgok mögött van.

Vannak titkok a látszólag oly nyilvánvaló világon, és különös elhallgatások rejtőznek a kimondott szavak mögött.

Nem akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet; valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni, és egyáltalán semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel van egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba.

A lélek megismerése egymagában menthetetlenül mélabússá tenne minket, ha a kifejezés öröme fel nem vidítana.

Boldogság az, ha az ember szeret és holmi apró, fortélyos közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát.

Amit gyásznak nevezünk, talán nem is az afölött érzett fájdalom, hogy halottaink nem térhetnek vissza az életbe, hanem fájdalom amiatt, hogy ezt nem is tudjuk kívánni.

Mindenféle fajta világi hősiesség, minden harcias szellem, ideértve az udvari költészetet is, többé-kevésbé nyílt ellentétben állt a vallásos eszmével, és ezzel együtt a hierarchiával. Mert mindez "világiasság" és csőcselék volt az egyházzal, a szellem általa képviselt nemességével szemben.

Az egyház újító szelleme az évszázadok során abban nyilvánult, hogy az életadó gondolatot inkvizíciós módszerekkel kifürkéssze, megölje, máglyák füstjébe fojtsa, ma pedig küldöttei által forradalmi szellemûnek kürtölte ki magát, azzal a megokolással, hogy célja a szabadságot, a mûveltséget és a demokráciát barbársággal és a csőcselék diktatúrájával helyettesíteni.

Az egyház, mint a vallási, aszketikus eszme megtestesítője, lényegét tekintve távol áll attól, hogy pártfogója és támasza legyen a megmaradni akarónak, tehát a világi mûveltségnek, az állami jogrendnek, hanem épp ellenkezőleg, kezdettől fogva a legradikálisabb, mindent gyökerestül felforgató forradalmiságot írta zászlajára; hogy minden, ami magát megőrzendőnek véli, s amit a lágymelegek, a gyávák, a konzervatívok, a polgárok megőrizni próbálnak, tehát állam és család, világi mûvészet és tudomány mindig csak a vallásos eszme és az egyház ellenére, azzal tudatosan vagy öntudatlanul szemben állva maradtak fenn, lévén az egyház vele született törekvése és törhetetlen célja minden fennálló világi rend felbomlasztása és a társadalom újjáalakítása az eszményi, kommunista istenállam, a civitas Dei mintaképe szerint.

Ami érdekes, az mindig egy kicsit hátborzongató.

A megismerés és kifejezés bátorsága: ez az irodalom, humanitás.

Királyok nem ismerik az iróniát, még olyan értelemben sem, mint az ékesszólás egyenes és klasszikus eszközét, hát még bonyolultabb értelemben.

Minden anyag egyaránt rejt életet és halált, mindegyik orvosság és méreg egyben, gyógyszertan és toxikológia tehát egy és ugyanaz, a méregtől meggyógyul az ember, és amit az élet hordozójának vélünk, bizonyos körülmények között egyetlen szemvillanás alatt egy görcsös csapással öl.

A szőlőtermelés és a sajtolás mûvészete emelte ki az emberiséget a durvaság állapotából, s vezette a civilizációhoz, és még ma is civilizáltabbaknak számítanak, vagy legalábbis számítják magukat a szőlőtermelő népek, mint a bortalanok, például a kimmeriaiak, ami igazán figyelemre méltó. Mert azt jelenti, hogy a civilizáció nem értelem és szépen tagolt józanság kérdése, hanem ellenkezőleg, a lelkesedéshez van köze, a mámorhoz és az üdített érzéshez.

Aminek van formátuma, azt nem nevezhetjük bûnös szenvedélynek. A bûnös szenvedélynek soha sincs formátuma. A rafinált élvezeteknek sincsen.

Valószínûleg bûn és az elégtelenség jele, ha valaki rafinált élvezeteknek hódol anélkül, hogy megfelelt volna az élet egyszerû, természetes adományainak, amelyek olyan nagyok és szentek.

Egy drága halottunk emlékét azzal tiszteljük a legjobban, ha kimondjuk, hogy a bíráló, kritikai elv értelme, oka, célja csupán egyetlenegy lehet: a kötelesség elve, az élet parancsa. Igen, midőn a törvényhozó bölcsesség bírálóan kitûzte az értelem határait, ugyanezen a határon felállította az élet zászlaját, és az ember katonai kötelességévé tette e zászló szolgálatát.

Az emberi megismerés eszközeit és formáit bírálni, érvényességüket kétségbe vonni képtelen, becstelen és gonosztól való vállalkozás lenne, ha valaha is más céllal párosulna, mint azzal, hogy az értelemnek korlátot szabjunk, amelyen nem léphet át anélkül, hogy voltaképpeni feladatát el ne hanyagolná.