Tihanyi Márk

Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyûgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.

Mai napig bennem él a kép, amint egy alig 10 éves kisfiú, akinek jobb lába hiányzott, vonszolja maga után halott édesanyját, de azt sem tudom elfelejteni, amint húscafatokat mosok le az arcomról, amik az alig száz méterre tőlem levő embercsoportba belecsapódó bomba eredményeként kerültek rám. Talán fel sem fogtam akkoriban, hogy mi is történik velem igazából. Néztem a vérben kúszó gyerekeket, néztem a rémült arccal rohanó anyákat, akik halott csecsemőket szorítanak mellkasukhoz, és néztem Azazit, amint könnyes szemmel, verítékben úszó karokkal próbálja meg amputálni egy alig 6 éves kislány lábát. Ez lenne a világ? – tettem fel magamban a kérdést.

Az ország egy olyan élő organizmus, amely állandóan éhezik, embereket eszik és darál be saját fennmaradása érdekében. Mert ő élni akar. Ösztöne a fennmaradásért mindennél erősebb. Rabszolgái vagyunk csupán, akik lesik kívánságait csak azért, hogy gurítson számunkra is pár szem morzsát. A morzsára mohón rávetjük magunk, és közben azt sem vesszük észre, hogy ezzel mi is eltiprunk és bedarálunk más embereket. Embereket, akik gyengébbek nálunk.

Eljön az az idő, amikor fel fog tûnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt, már régen eltûnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerû, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.

Lehet, hogy azt hisszük, hogy mi irányítjuk a világot a birtoklásunkkal, de még a legszegényebb ember is gazdagabb bárkinél, ha figyel a szellemek hangjára, ami a világ igazságát tanítja nekünk: az ember nem felejt el embernek lenni, ha megtanulja, hogy nem azért kél a hajnal, mert a kakas szól, ámbár a kakas a reggel miatt kukorékol.

Egyszer egy okos ember azt mondta nekem, hogy fordítsak hátat a Napnak, és nézzem meg, mit látok magam előtt. Az árnyékom volt az. Azt mondta, hogy ez nem csak egy egyszerû árnyék, hanem a lelkem megjelenése a mi világunkban. A Nap sugarai olyan erősen sütnek, hogy képesek arra is, hogy szemmel láthatóvá tegyék számunkra a saját és mások lelkét. De egyvalami nagyon fontos, és ezt jól jegyezd meg - mondta. Mint láthatod, nem csak neked van árnyékod, nem csak az embereknek van lelke, hanem mindennek, ami körülvesz minket. A fáknak, az állatoknak, de még a tárgyaknak is. Ha úgy éled életed, hogy ezt az alapvető igazságot soha nem felejted el, akkor tartalmas és szép életed lesz, és olyan dolgokat fogsz megismerni, amire a legtöbb ember sohasem lesz képes.

Minden ember hibázhat és hibázik is. De helyes-e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?! Mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk.

Szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó, és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel.

Azt hiszem, minden baj akkor kezdődött, amikor az ősember elkerített magának egy apró földdarabot és kijelentette: ez mostantól az enyém. Innentől kezdve birtoklásra vágytunk és azt akartuk, hogy uralkodhassunk valami fölött. Ezek az apró földterületek lassan-lassan hatalmas országokká nőttek, a hatalmas országok egyre több és több embert fogadtak magukba, de az az egy ember, aki az elején kijelentette, hogy ez márpedig az enyém és senki másé, mindig megmaradt olyannak, amilyen egykor volt, annyi különbséggel, hogy társakat gyûjtött maga köré, hogy mindenkit szemmel tarthasson. Hatalmat akart, uralni a földdarabját, majd mások földjét, végül az egész világot. Ma már nem az a fontos számára, hogy le tudja győzni az ellenfelét vagy térdre tudja kényszeríteni a bolygót, hanem az, hogy akár tizenhárom vagy tizennégyszer is el tudja pusztítani a Földet, ha épp úgy akarja.

Rá kellett jönnöm arra, hogy bár én, egy úgynevezett fejlett kultúrából, egy civilizáltabb világból származó ember mentem oda azért, hogy adjak és tanítsak – de végül is én kaptam többet és rengeteget tanultam olyan emberektől, akik egy, általunk, fehérek által fejletlenebbnek, elmaradottabbnak tartott társadalomban és kultúrában élnek!

Minden csak erről szól: jobb, nagyobb, szebb, hatalmasabb, gazdagabb, híresebb. Annyira lefoglalnak minket a külsőségek az életben, hogy elfelejtjük, minden erő belülről jön. Meg kell tanulnunk, hogy befelé kell tekintenünk, és amit belül találunk, annak örülhetünk igazán. Hol van odakint a boldogság?

Korábban sokszor kérdeztem édesanyámtól: hol késik a mi boldogságunk? És így felelt: ott jön, nézd csak! és karjával az elérhetetlen messzeségbe mutatott. Én vártam, tudtam; hogy jön, de soha meg nem érkezett: mindig csak jött.