Ugrás a tartalomra
Mai napig bennem él a kép, amint egy alig 10 éves kisfiú, akinek jobb lába hiányzott, vonszolja maga után halott édesanyját, de azt sem tudom elfelejteni, amint húscafatokat mosok le az arcomról, amik az alig száz méterre tőlem levő embercsoportba belecsapódó bomba eredményeként kerültek rám. Talán fel sem fogtam akkoriban, hogy mi is történik velem igazából. Néztem a vérben kúszó gyerekeket, néztem a rémült arccal rohanó anyákat, akik halott csecsemőket szorítanak mellkasukhoz, és néztem Azazit, amint könnyes szemmel, verítékben úszó karokkal próbálja meg amputálni egy alig 6 éves kislány lábát. Ez lenne a világ? – tettem fel magamban a kérdést.
Kapcsolódó idézetek
-
Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángattak belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelynek pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta. Az eszemmel tudtam, hogy a tüdőmnek valószínûleg semmi baja, de azért zihálva kapkodtam levegő után, forgott velem a világ. (...) És mégis, úgy tûnt, túl tudom élni ezt is.
Stephenie Meyer
-
Azelőtt olyan biztos voltam benne, mi a helyes, mi a helytelen, mi a jó, mi a rossz. De a világ még mindig rohadt egy hely. Az emberek még mindig becsapják, elárulják, kirabolják és öldösik egymást…, egyénileg éppen úgy, mint országonként. Valamikor azt hittem, mindenre tudom a választ. Egyetlen világ van. Az olvasztótégely. Az egység álma, az én egységem és az emberi faj egysége. De most már nem vagyok benne biztos többé.
-
Valaha azt gondoltam, hogy csak nekem fáj minden, de valójában csak parányi része vagyok a sajgó emberiségnek. Még szerencse, hogy az ilyen sebek belül véreznek, különben tocsogós egy világ lenne ez.
-
Egyszer egy este történt, röviddel azután, hogy hazaértem. Álltam a szoba közepén, és úgy éreztem, elemészt a szomorúság. A tehetetlenség. A szívemen karcolások, hajszálrepedések. És akkor szétestem. Tagjaim kopogva szétgurultak a szobában, csilingeltek a csontok, a belső szervek puhán gördültek, mint a kilyukasztott gumilabdák. Nagyot kiáltottam. Beszaladt a családom, a fiam, a feleségem, a lányaim. És gyorsan, kétségbeesetten összeraktak. (...) Nézzenek rám. Olyan vagyok, mint régen. Megvan mindenem. De valami mégis elveszett belőlem. Talán valami illékony, ami láthatatlanul elillan az emberből, ha szétesünk. Vagy talán valami kis fény... valami kis fénypötty, ami nélkül félhomály van odabent.
Lázár Ervin
-
Nem akartam ruhákat, új cipőt és drága holmikat. Nem akartam selyembe öltözni. Csak azt akartam, hogy kinyújthassam a kezemet és megérinthessek egy másik emberi lényt, de nemcsak a kezemmel, hanem a szívemmel is. Láttam a világot és azt, hogy nincs benne részvét, és láttam a durva, bántó megítélést és a hideg, elutasító tekinteteket.
-
Megtanultam, hogy a világ brutális, kiszámíthatatlan, gyakran kegyetlen. A nagyszüleim nem ismerték ezt a világot, így értelmetlennek találtam olyan kérdésekkel nyugtalanítani őket, amikre úgysem tudják a választ. Amikor anyám hazajött a munkából, néha elmeséltem neki, miket láttam, hallottam, ő pedig simogatta a homlokom, hallgatott figyelmesen, megpróbálta nekem tisztázni ezeket a dolgokat... az ő hangja, a keze érintése jelentette nekem a biztonságot.
Barack Obama
-
Időnként eszembe jutnak dolgok, amiket gyerekként tettem vagy amiket velem tettek, az apám, a bátyám, vagy egy unokatestvér. Némi sérülés, némi megaláztatás. És úgy tûnik, mintha ez egy másik személlyel történt volna meg, egy századdal vagy kettővel ezelőtt. Tényleg nem vagyok biztos abban, hogy amikre emlékszem, tényleg megtörténtek-e. Nem építheted az életedet egy kisfiú meglátásaira támaszkodva vagy néhány emlék visszhangjára hagyatkozva. Az összes szarságot el kell engedned. Újra kell kezdened. Minden egyes nap újra kell kezdened.
-
A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak, akinek leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy orratlannak. A fogaim egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A hajam egy kopasznak. (...) Ha ennyire oda tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat önzetlennek, tudom.
Szép Ernő
-
Van az úgy, hogy kinézek az ablakon, és tudom, az istenek a világ másik végén vannak. Olyankor meglátom, ki is a világ valójában: egy gyerek, akit elhagytak a szülei, amikor még borzasztóan kicsi volt, és túl nagy árat kellett fizetnie a túlélésért.
-
Néha egy végtag elvesztéséhez hasonlítják valakinek az elvesztését... "Ó, mintha elvesztettem volna a jobb karomat", mondják. De egyáltalán nem olyan. A kar vagy láb nélküli élettel meg lehet birkózni. De egy gyermek elvesztését nem lehet feldolgozni, soha nem lesz könnyebb.