Timothy Ferris

A kérdezés és a válaszolás az emberi természetben rejlik, eddigi sikereink folyománya, és minél súlyosabb a kérdés, annál jellemzőbben emberi a tevékenység.

A világegyetem modellezése olyan dolog, mint sátrat verni egy sötét, holdfénymentes éjszakán, jeges északi szélben. A sátor az elmélet. A szél a kísérlet. Ha hátunk mögött hagytuk a biztonságos, ismert, sima terepet, s egy szakadékhoz érünk, nagyon nehéz megítélni, hol verjük le a sátorcövekeket, és ha feltámad a szél, hogy melyik cövek tart ki és melyik nem.

A világegyetemnek nem kötelessége megkönnyíteni a tudósok életét, de arra sincs szüksége, hogy megnehezítse azt.

Az emberek a világegyetem legmagányosabb lényei. Csak a közelmúltban kezdtük megismerni a világegyetemet, de még nem tudunk vele igazán mit kezdeni, és nincs senki, akivel ezt megbeszélhetnénk. Így azután magunk között beszélünk róla, és töprengéseink természetszerûleg a mi emberi perspektíváinkra korlátozódnak. Ebben az értelemben dialógusaink monológok, amit gátol az, amit az egyediség gyötrelmének nevezhetünk. Kizárólag egyetlen értelemmel vagyunk jó viszonyban, nevezetesen a sajátunkkal, csak egyetlen élettel, minthogy minden földi élet rokon, és csak egyetlen megfigyelt világegyetemmel.

A gondolatok olyanok, mint a dinamit: veszélyesek ugyan, de ez még nem jelenti azt, hogy nem alkalmazhatjuk őket.