Tony Parsons

Ha a szíved csordultig telt, akkor már nem beszélsz - hanem énekelsz. És ha a szíved túlcsordul, akkor már nem énekelsz - hanem táncolsz.

A repterek gyakran csak pontokat jelentenek az emberi életben, a köztes tereket a helyek és az emberek között, a senki földjét aközött, ami már megtörtént és ami még csak most fog történni.

Csak annyira vagyunk hatékonyak, mint a legügyetlenebb munkatársunk.

Ha egy lány sok fiútestvér között nő fel (...), óhatatlanul megtanulja elviselni a pofonokat, nem bőg mások előtt, és még annál is keményebb, mint amennyire elvárják tőle.

Most egy álomképbe vagy szerelmes, és ez a világ legveszélyesebb dolga.

Próbálj meg két nőt szeretni, és a végén oda lyukadsz ki, hogy egyiküket sem szereted, legalábbis nem úgy, ahogy megérdemlik.

Ha képes vagy szeretni valakit, onnan fogva nincs tökéletes szabadság. Mert nem lehet. Feladod a szabadságod. Lemondasz róla. Valami jobb kedvéért.

A repülőtér a nagy érzelmek színtere, ahol emberek találkoznak, esetleg életük fordulópontjához érnek, történetek kezdődnek vagy fejeződnek be.

Ez a legrosszabb a szakításban (...). Arra kényszeríteni a gyerekeket, hogy elrejtsék a szívüket. Hogy megtanuljanak két elszigetelt világ között lavírozni. Aprócska diplomatákká teszi őket. Ez a legnagyobb tragédia.

Néha csak azután jövünk rá, hogy milyen boldogok voltunk, amikor a pillanat tovaszáll. De nagy ritkán, ha szerencsénk van, már akkor tudatában vagyunk a boldogságunknak, amikor megtörténik velünk.

Számtalan szép ember él a világon, milliók, akikbe beleszerethetsz. De olyan, akinek a szája tökéletesen illik a tiedhez, csak egy létezik.

A szeretet olyan érzés, ami a szerelem elmúltával marad. Még fontos neked a másik, reméled, hogy jól megy a sora, de már nincsenek illúzióid vele kapcsolatban. Ez már távolról sem olyan izgalmas, szenvedélyes érzés... az ilyesmi idővel megkopik. A rajongás már a múlté. De a végén megmarad a szeretet, és csak ez számít.

Senki nem lehet annyira egyedül, mint aki a gyerekével marad magára.

Az "esély nincs rá" dolgokkal egy a baj: hogy néha bejönnek.

Nevetnem kell rajtatok, karrierista nőkön. Úgy csináltok, mintha az abortusz a fogamzásgátlás egyik módja lenne. Kitépik belőled a babát. Egy porszívóval. Egy rohadt porszívóval. És mi a hatása? Ha akarod, megmondom: egy életre tönkretesz.

Semmi nem úgy mûködik, hogy puszit adunk rá, és már nem is fáj.

Az ember mi mindenről mondhat le a szerettei kedvéért úgy, hogy még utána is szeretni tudja őket?

Megszelídül az ember, ha gyereke születik. Rájössz, hogy nem halhatsz meg. Élned kell a miatt a kicsi valami miatt, amit létrehoztál. Ugyanakkor semmi nem döbbent rá jobban a halandóságodra, mint az, ha gyereked születik. A jövőt ő jelenti, nem te. És megérted - ilyenkor érted meg igazán -, hogy az életed véges. Az élet túszul ejtett. Nem halhatsz meg, ugyanakkor tudod, hogy meg fogsz halni.

Mindig azt gondoltam, az ember a saját anyjától tanulja meg, hogyan kell anyának lenni. De nem igaz. A gyerekedtől. A gyerekedtől tanulod meg, hogyan legyél anya.

A legjobban azt szeretem a japán éttermekben, hogy itt egyedül is megvacsorázhat az ember. Egyszerûen ideül a bárpulthoz. Ez egy francia vagy olasz étteremben nem fordulhat elő. De még egy thai vagy kínai helyen sem. Ott mindenki azt gondolná, "na, csóringer, ennek sincs senkije". Egy japán étteremben viszont nyugodtan ehetsz egyedül, a kutya nem figyel rád.