Török Sophie

Az ember áldozatkész teremtmény, s a szenvedőnek lelkesen kinál oly szolgálatot, mely bajának enyhitésére szembeszökően nem alkalmas. S mig nagylelkü szavakat szór eléd, elháritásra felkészülten arcodról hálás köszöneted lesi, - nem, nem rólad van szó hiu szenvedő! Az emberek saját jóságukat ünneplik bajodban s mig körülkóstolják bánatodat, megrendülnek a szivükben lakozó részvét nagyszerüségén.

Azért vagy, mert nem tudlak elfelejteni. A szememben őrizlek, füleimben őrizlek, minden hûséges és makacs érzékemben.

Hûtlen kedves! miért nem szóltál? Szép lassan csöndben óvatosan lehurkoltam volna kezemről az ezüstfonalat - hogy ne fájjon ha majd le akarsz szakadni rólam.

Mert voltál: a világ értelme is megváltozott. Üres szavakban te vagy a tartalom. Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket. S a feneketlen égbolton te vagy a biztos pont hová értelmetlen életemet kapcsolom.

Nézd: ez a fátyolos szem csak sírni tanult S most halálos boldogságában is csak könnyel van tele. Elemészt engem imádott ajkad részeg illata, De mást nem akarok már: hadd pusztítson el a rám zuhanó gyönyör.

De most már itt vagy! Mióta drága karjaid közé beeresztettél, mennyei dallamod elöntött heves áramával. Már nem sokarcú képzelet: felcsendült valóság vagy! S úgy megráztál, mint diadalmas dallam megrázza a hangszer boldog húrjait.

Kinyíltam csókjaid alatt mint harmattól verdesett virág. És összetörtem csókjaid alatt mint harmattól verdesett virág.

Isten, óh keresztény Isten! határozz helyettem! Ne akaratom pörgesse szédült léptemet, vad csillagokban rendelt sorsomért ne vélem számolj! Jó és Rossz úgy összekuszált már - felelhet-e Néked a bódult pille vakító ege alatt? Bár volnék oktalan porszem, számolatlan parány a Sokban, mit vak erő kénye dobál: vak és céltalan erő! de tán mégis beláthatatlan akaratod szerint! óh irgalmazz nékem! s vedd le roskadó lelkemről a felelős akaratot...