Tóth Olga

Sokat olvasok, és sokat tudok. De a fontos kérdésekre nincs válasz a könyvekben.

Az iskola menedék, biztonság, győzelmi dobogó. Nincs olyan nap, hogy ne érezném: vagyok valaki.

Én olyan jelentéktelen vagyok! És jelentéktelen az egész életem. Azért is szeretek olvasni, mert akkor bárminek elképzelhetem magam. Persze nem királykisasszony vagy ilyesmi szeretnék lenni, habár gyermekkoromban biztos az is akartam. Inkább arra vágyom, hogy valahol máshol legyek, valaki más legyek.

Pontosan értem, hogy a bajok elrejtése hazugság. Nagyon utálom, hogy úgy kell tennem, mintha egy tökéletes család tökéletesen boldog gyereke lennék. Azt gondolom, ha felnőtt leszek, én mindig őszinte leszek. Azt is meg fogom mondani, ha rossz valami, mert a hazudozást mindennél jobban utálom.

Sokkal jobb, ha nem nekem kell kimondani a rossz dolgokat.

Ezen mindig csodálkozom, hogyan lehet valaki, aki különleges, éppolyan, mint a többi.

Legszívesebben világgá mennék. Mintha lakna valaki a testemben, egy másik ember, egy szellem vagy valami ilyesmi, aki egyre csak ki akar törni. Teljesen más arcot szeretnék, és más testet. Más nevet. Szeretném, ha nem ebbe a családba születtem volna. Még jobban szeretném, ha meg sem születettem volna.

A táborban mindig úgy érzem, hogy más vagyok. És amikor elindulok hazafelé, sokkal élesebb a különbség az otthon és a máshol között.

Van még egy rémálmom, amitől sokkal jobban félek, mint a többitől. Mert az nem is igazi álom, inkább képzelődés. Haragszom magamra, amikor eszembe jut. Ha előjön a rossz álom, arról nem tehetek, de magamtól valami szörnyûségre gondolni, azt biztos nem szabad.

Megmaradt a hó, majdnem térdig ér. Figyelem magam mögött a nyomaimat, majd próbálok hátrafelé járni és ugyanoda lépni. Mintha csak elmentem volna, de visszafelé sose jönnék. Elkedvetlenít, hogy milyen soká lesz ez még.

Ha valamit akarok, egy csomó olyasmit is meg kell tennem, amihez semmi kedvem. Mint mikor meg kell enni a főzeléket, hogy megkaphassam a süteményt.

Vannak kelkáposztaszagú házak és vannak pörköltszagúak. Rántotthús-szagúban csak egyszer jártam, de kiderült, hogy az nekem túl drága.

Ismételgetem a szót: idegösszeomlás. Kimondva olyan emelkedett, irodalmi. Pedig amit érzek, az egyszerûen csak zavarodottság, káosz és kudarc.

Sose vagyok elégedett magammal. Folyton a többi lányhoz hasonlítgatom magam, és mindet szebbnek látom. (...) Vajon felnőttkorunkban is ekkora különbség lesz köztünk? Félek, én mindig ilyen ronda maradok, és nincs olyan fiú a világon, akinek én kellenék.

Én legszívesebben egy erdő közepén vagy egy tanyán élnék. Távol mindenkitől. Csak akkor mennék emberek közé, ha nagyon muszáj lenne. Sohase muszáj annyira.

Segítséget elfogadni szégyen. Kérni még nagyobb.

Sose tudom, mikor van az a pillanat, amikor eldöntök valamit. A gondolataim homokszemek egy homokórában. Peregnek, peregnek, és amikor az utolsó szem is letelepszik a domb tetejére, egyszer csak kész a döntés.