Ughy Szabina

Nézem a nyárfákat, ahogy a júniusi szélben ezüstösen csillognak. Semmi különös, csak fújja őket a szél, és csillognak a levelek. Szóval a fák, a levelek, a szél, a napfény. Vannak. Ez a vanás, hogy vanni lehet. Ez a szó a kegyelem. Jó, hogy belefér a betûkbe, és a papír nem akar vigasztalni vagy magyarázni, nem sajnál senkit, csak tartja a fekete szavakat.

Szerkesztőnek lenni olyan, mintha magadra öltenéd a láthatatlanná tevő köpenyt. Az a dolgod, hogy az olvasónak még csak eszébe se jusson rákeresni a kolofonban a nevedre, a kritikusok ne a te stílusodat, jó ritmusú prózád, kidolgozott karaktereid dicsérjék, hanem természetesen a szerzőét, aki - jó esetben - egy interjú vagy egy utószó közepén megemlít mint egy olyan barátot, akinek viszonylag sokat köszönhet. Nem csoda, hogy nincs szerkesztők díja sem, de ha volna is, akár bal-, akár jobboldali, valószínûleg bajban lennének a bírák, mert mi alapján ítélnék oda? Soha nem árulhatod el, milyen volt az eredeti kézirat.

Nincs ember, aki ne azért írna, hogy valaki figyeljen rá, hogy vegyék már végre észre.

Egy nő nem is élt igazán, ha negyvenéves korára nincs egy férje, és egy másik férfi a látóterében, akibe reménytelenül szerelmes.

Az írás a rendrakás egy formája számomra. Rendbe tenni a múltat, ez a célom, még mielőtt meghalok.

Ha halni készül az ember, rájön, mennyi hülyeségre pazarolta el az életét.

Magam döntök a sorsom felől. Egyedül a kéziratom jövőjéről nem dönthetek. Persze kiadhatnám magánkiadásban, de azt mindig is szánalmas csalásnak éreztem. Olyan, mintha vennék egy Teslát, hogy én is egy elit kaszthoz tartozzam.

A könyv nem marad meg. Egyszer jártam a világ talán legnagyobb könyvtárában, Washingtonban. Kevés olyan szorongató helyet láttam. Azt éreztem, hogy teljesen fölösleges írni, mert már valószínûleg mindent megírtak. Akkor meg minek? Hogy egy kis csík legyen a végtelen sorokon? A jobb szerzők örülnek, ha kétezer példány elfogy egy könyvükből, de a többi többnyire bekerül egy raktárba, és ott is marad, amíg be nem zúzzák vagy száz forintért ki nem árusítják valami dobozban.

Sokak szerint megalázó a láthatósági mellényben takarító kocsit tologatni az utasok között, de én élvezem. Olyan egyértelmû munka, aminek rögtön van eredménye, a mocsok sosem felesel vagy hazudik.

Csak arra érdemes várni, ami nem érkezhet meg.

Mindenkinek kell, hogy legyen még legalább egy kikezdhetetlen élete másvalahol, amely a teljességhez áll modellt az idők kezdete óta.