Ugrás a tartalomra
Szerkesztőnek lenni olyan, mintha magadra öltenéd a láthatatlanná tevő köpenyt. Az a dolgod, hogy az olvasónak még csak eszébe se jusson rákeresni a kolofonban a nevedre, a kritikusok ne a te stílusodat, jó ritmusú prózád, kidolgozott karaktereid dicsérjék, hanem természetesen a szerzőét, aki - jó esetben - egy interjú vagy egy utószó közepén megemlít mint egy olyan barátot, akinek viszonylag sokat köszönhet. Nem csoda, hogy nincs szerkesztők díja sem, de ha volna is, akár bal-, akár jobboldali, valószínûleg bajban lennének a bírák, mert mi alapján ítélnék oda? Soha nem árulhatod el, milyen volt az eredeti kézirat.
Kapcsolódó idézetek
-
Sokféle szerkesztői habitus létezik, és eleve sokféle munkával jár a szerkesztés. Fel kellene fedezni fiatalokat, olvasni a kéziratokat, örökké járni a rendezvényeket, esteket vezetni, részt venni a reklámozásban, szerethetőnek is lenni, emberileg megfelelni, a korrektúrákat átnézni, hibasorozni, borítóterveket véleményezni, és nem utolsósorban azért a szövegekkel is érdemben foglalkozni, szerkeszteni... Véleményem szerint nincs is olyan szerkesztő, aki mindezeknek maradéktalanul meg tudna felelni, hiszen egy személyiségbe ennyi minden nem fér bele.
Darvasi Ferenc
-
Amikor írsz, semmiféle kompromisszumot nem vállalhatsz, nem képzelhetsz magad elé konkrét olvasót. Ez a legfőbb feltétele annak, hogy ne légy senkinek a kiszolgálója. Ha előre kikötöd, hogy ilyen és ilyen közönségnek írsz, nyomban megszûnsz író lenni.
-
Írónak talán csak akkor látszunk igazán, amikor - ó, borzalom - ülünk kinagyított fényképünk alatt tollal a kezünkben, ahogy éppen dedikálunk. Amikor az író hétköznapi helyzetekben is annak akar látszani, az visszataszító. Borzalmasak tudnak lenni az írói portrék, tenyérbe foglalt töprengő arccal, koncentráló tekintettel, könyvtárfallal a háttérben. Miközben ez a hivatás, mint az alkotómûvészetek legtöbbje, inkább rejtőzéssel, de sok lazasággal, bohémséggel jár.
Bodor Ádám
-
Ha valaki sokat ír, sok helyen próbálkozik megjelentetni, és sehol nem fogadják, vagy nem jó szívvel fogadják, az gyanús kell, hogy legyen. Azt jelenti, hogy valami miatt mégsem kell rá olyan nagyon figyelni. Feltehetően nem csak a sokat szapult intézményrendszerben vagy a szerkesztőkben van a hiba. Arra érdemes törekedni, hogy csináljunk valami olyat, amire már nem tudja azt mondani a szerkesztő, hogy nem közlöm, mert akkor azt fogja érezni, hogy kimaradhat valamilyen, akár később irodalomtörténetivé is váló folyamatból, de legalábbis megfosztja az olvasókat valami ínyencségtől.
Lapis József
-
Egy igazi író nem lehet - úgy általában - sem keresztény, sem konzervatív, mint ahogy "női" író sincs, csak jelző nélküli író van. A jó írónak nem kell jelző.
-
A terjedelem számomra erkölcsi kérdés is: egyetlen szóval sem többet a legszükségesebbnél. Hasonlóképpen állok a publikált mûvek számát illetően. Az író, ha ad magára, nem ír meg akármit. Ezért nem hiszem, hogy valami nagyon fontosat elmulasztottam volna. Lehet, mint életmûvet ezt az utókor majd kevesli, de nekem ez idáig pont ennyi volt halaszthatatlanul fontos. Néhány könnyen feledhető könyvvel most semmiképp nem jobban, legföljebb kényelmetlenül érezném magam.
Bodor Ádám
-
Gyakran tekintünk egy könyvre úgy, mint szerzője magányos munkájának gyümölcsére. Ez azonban mélyen félrevezető. Szinte minden író láthatatlan háttérfeltételek egész hálózatára támaszkodik: anyagi biztonságra és könyvtárakra, szerkesztői iránymutatásra és kutatói segítségre, kollégák kritikájára és inspirációjára, barátok bátorítására, valamint családtagok és közeli hozzátartozók támogató jelenlétére. Ezek alkotják a szerzőség "rejtett mûhelyeit". Többnyire a háttérbe szorulnak, miközben a szerző áll a reflektorfényben, pedig nélkülük a könyv meg sem születhetne.
-
Egy író számára az a legeslegnagyobb szégyen, ha rajtakapják, hogy egy másik írót plagizál. A második legnagyobb szégyen az, ha egy másik íróra hasonlít. Az eredetietlenség nem ennyire nagy szégyen, de ugyanannyira megalázó: egy kritikus nem sok rosszabbat mondhat egy regényről, mint hogy eredetietlen. Az, hogy egy másik író mûvéhez hasonlót írni szégyen, de eredetietlen dolgot írni nem, mindössze lealacsonyító, döntő jelentőségû különbség, ami arról árulkodik, hogy korunkban milyen központi szerepet tölt be a személyiségkultusz. (...) Nem az a legfontosabb, hogy mit mond egy adott hang, hanem az, hogy a csak rá jellemző módon mondja.
Karl Ove Knausgard
-
Mindig az igazságot kell írni. De írhatja-e az író mindig az igazságot? Végre is, "költeni", ez a hivatása, kitalál történeteket, megszépíti a részleteket, told, hozzáfûz, tökéletesít. Nem írhatja az anyakönyvi igazságot: ez nem irodalom, csak ismétlés és unalom. De mindig igazat ír, ha a látomásához hû marad. A látomásához, amely a költő meséjéből sugárzik. Ez az írói igazság: hûség a látomáshoz. Minden más csak híradás, beszámoló lehet.
Márai Sándor
-
Ha az ember újságíróként mutatkozik be, nehéz kertelés nélküli, őszinte válaszokat kicsikarni.