Utassy József

Állok itt most kiraboltan, szerelemből számûzötten, félig élve, félig holtan, állok árván, megraboltan.

Ne rettegj, ha foggal fenyeget gonosz vád, mert én átmosolygom jókedvemet hozzád!

Szobám a csöndé. Kiabálnak agyamban gondolataim.

Didergek hiányod hidegében.

Gitár, ha pengetlek, mért fájsz? Cipő, ha sétálunk, mért sírsz? S ha begombollak, te szép ing, mért kapkodok levegőért?

Jégvirág, jégvirág, ne szépítsd nekem a világot, úgyis rád lehelek, s ha belepusztulsz is: kilátok!

Szobám cella. (...) Hogy nélküled mégis kibírjam itt: előhívom csókjaink negatívjait.

Hitető égbolt! Várok alattad árván. És nincs szivárvány.

Ki a hatalom szekértolója: előbb vagy utóbb a bakra vágyik.

Sietni én sosem siettem. Gondoltam, megvárnak a dolgok. Hiába volt sorsom kietlen: boldog voltam, boldog és boldog.

Lassacskán megérem testem elestét, ám szellemem friss, pajkos kiskölyök. Hagyjátok hát játszani önfeledten, mert szent a képzelet, szent! És örök.

Befelé zokogsz. Dideregtet a bánat. Könnycseppkőbarlang.

Nem vagyok hívő. A világban, a mindenségben hiszek, nem Istenben. Ugyanakkor a mûvész számára Isten az első és utolsó metafora.