Szobám cella. (...) Hogy nélküled mégis kibírjam itt: előhívom csókjaink negatívjait.

Kapcsolódó idézetek

1. Szeretném, ha elhagyná a szobát, hogy tovább beszélhessünk magáról a háta mögött.
2. Én inkább veled lennék, Elfelejteném, de nem megy még, Újra bezárom a kisszobát, Nem akarom látni, ha nincs tovább. Children of Distance
3. Csókolj meg! (...) Csak egyszer. Aztán elmegyek. Elmegyek és elfelejtelek. Csak egy sóhajt hagyok az ajkaidon, egy emléket. Kérlek... csak most az egyszer! Csókolj meg, hogy meghalhassak! Küldj engem utamra! Mérgezz meg utoljára...
4. Azóta, hogy megismertelek, akkor, sok-sok éve, nem telt el nap, hogy nem gondoltam rád. De most, hogy újra itt vagy velem, nagyon szenvedek. Minél közelebb kerülök hozzád, annál rosszabb. A gondolat, hogy egyszer el kell válnunk, szinte fojtogat. Szellemként kísért a csók, amit meggondolatlanul adtál... és félek, a csók helyén nem marad semmi, csak egy fájó sebhely. Itt laksz a lelkem mélyén, és belülről gyötörsz. Mit tegyek érted? Megteszek érted bármit! Ha te is úgy szenvedsz, ahogy én, nagyon kérlek, mondd meg!
5. Végre azt érzem (...), hogy újra van szívem. Hogy a rossz, bûnös, rideg szívem életre kelt, és csakis miattad. És talán önzés, de ezt még érezni akarom, veled vagy nélküled. Ha nem jössz, én akkor is ezzel a szívvel szeretnék tovább élni! Az utolsó percig várok rád!
6. Nem tudom, hogy el fogom-e viselni a hiányodat. (...) Bármit megadnék érte, hogy tudjam: hiányzom. De nem fogok.
7. Megcsókoltam a homlokát, mintha abban reménykednék, hogy lesimíthatom a ráncokat, amelyek egyre jobban eltávolították tőlem, a szûkös otthonunktól, s a közös emlékeinktől; mintha azzal a csókkal becsaphattam és rávehettem volna az időt, hogy tûnjön el, és jöjjön vissza máskor, egy másik életben. Carlos Ruiz Zafón
8. Tépj ki a szívemből mindent, ami rád emlékeztet (...). Átkozom a napot, amikor beléd szerettem.
9. A megszokás elengedi... a hiány visszasírja a kapcsolatot.
10. Még egyszer fogom más csókjainál Szemeimet lezárni: Majd ha ő is így csókol valakit, Csukott szemekkel, Mert engem nem bírt már tovább várni. Ady Endre