Váci Mihály

Az állatok velem rokoni lények. Bennük a létről emberi tudást érzek. (...) Az ember kulturált vad, nagyobb a bûne: - képes az erkölcsre, kapható a bûnre.

Amivel magamhoz kötnélek, csak engem fojt, vág, köt a gúzs. Én fuldoklom, már alig élek, s Te egyre jobban szabadulsz.

Legyen áldott a Te neved, melytől most is remeg az éj. Áldott legyen a szégyened, amelybe elrejteztél.

Ha szólsz - a gondolatot mindég mért, elhelyezett szavak tartsák, mint pillérek a hidak ívét,

A sarkokon órákig álldogálok. Hazamehetnék - de minek? miért? Semmi közöm már e világhoz, és most tudom csak, hogy mit ér! Megfordulok, - de merre menjek? Hiszen te nem vagy már sehol! Soha, sehol már meg nem lellek, s mindig itt leszel valahol.

És nem hasonlítlak angyalokhoz: asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak, mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz, hogy embernél több leszek általad.

Tudom, nincs nagyobb az emberi sorsnál: - a kezdetnél tudni: mi lesz a vég! s feledni mégis minden csóknál a Múlást: az élő eszméletét.

Nem hangzik messze, de könnyebben ér el a szívünk mélyére a halk beszéd:

Nem szerelem ez már, - könyörgés: - engedd, hogy magam visszaadjam, hisz mindazt, mi lehettem volna, - bár elrontottam - Tőled kaptam.

Ha elzokognám, hogy mivé lettem, mióta tévelygő vágyam Téged keres, tudnád: ilyen sorsot milyen öröm feledtet, milyen szerelmek ösvényén vezess!

Ki fénybetartja, felkiált: - Ilyen szörnyeteg a szívem, ha szerelem derengi át! - - hát ha gyűlöl - akkor milyen?

Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok hogy hallatsszon hangotok, ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy a lármán túlharsogjatok: - hajoljatok közel az emberek arcához, s közelről, halkan szóljatok.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz. De a percekre emlékezzél, mikor odabújtál a szívemhez és magadról megfeledkeztél.

Az arcodat ne mutasd szomorúnak. Ne lássa senki, mi az, amit eltûrt. Jobban kellene szeretni magunkat, hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.

Mindenki elfordul és itthagy, és magammal maradni félek. Úgy kellenél most! És ha itt vagy, milyen magányos vagyok Véled!

Szállj hát velem egy rezdülésû szárnycsapással. Hullongó tollak voltunk egyedül, - szárnyak lettünk egymással.

Emberfeletti próba, míg embertelen kínokból az emberi öröm megterem.

Gyûlölöd magad szerfelett, és ezért senkit sem szeretsz. Gyûlölöd magad, e parányt, ki téged napról-napra lát, s nagylelkûsége bánt, hogy mindent ért és megbocsát.

Én azt hiszem, hogy Te is félnél tőlem, ha kicsit bátrabb volnál. Ha engemet mennyedbe vinnél, mélyebbre hullnál a pokolnál.

Ne hagyj magamra - félek, attól, mi véled együtt élve - múlt már, s még jobban attól, ami jönne tenélküled, ha másfelé indulnál.