Vas István

Köszönöm, amit látok: a teremtett világot, hogy még a rossz sem céltalan; mindennek jelentése van.

Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz: életemnek fûszersója csak te vagy.

Minden jelben tegnap óta csak te vagy. Uj dalomnak ringatója csak te vagy. Reggel, délben, alkonyatkor néztelek és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy. Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád; csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.

Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg: Hol van most az asszony, kit ősszel temettek? Komor olvadáskor, vakult-rideg órán Látja befolyni a vizet koporsóján. Az tudja, mi a test, aki külön-külön Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön. Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény... Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén? Egy bece-szót mormol, de senki se felel. Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Mindig az újrakezdés az igazi folytatás, és ugyanazt folytatja minden igazi kezdet.

A boldogság a leggyöngébb palánta, de illata az esteket betölté és megtanitott bús, pogány dalára: "Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!"

Nincs, ami többet érne, mint az életünk, és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja, és minden egyéb szédült és szédítő halandzsa.

Nem nézhetsz énrám, messze vagy, De szemedtől vagyok ma bátrabb. Milyen fekete a hajad, És milyen büszke hosszú hátad!

Hogy későn bár, felismerem: Nem veszhet kárba semmi sem, Halál, se bûn, se szerelem, Tévelygés, ész és sejtelem.

És van, újra van a világ és van benne hova lennem.

Nem kell az üdvösség (...), ha itt Lent megrohad a testem. Az égben is kell minden, amit a földön megszereztem.

Csak emlék a világ. Jobb volna élni, jobb magadat merészen felcserélni, elhagyva élted rég megunt körét. De hü a szív, a régit kezdi ujra, jobb volna élni, máskép, megujulva, mint tavasszal a föld, a fák, a rét.

És köszönöm, hogy szent sebed előtt Életem tornya összedőlt, S kiárad bennem boldog szégyenem, S minden szenvedve hordott kételyem S a szenvedélyes értelem Érvénytelen, érvénytelen.