Vekerdy Tamás

Az iskolaérettség (...) egy sajátos hangulatban, állapotban, kíváncsiságban mutatkozik meg.

A legrosszabb korrepetitor, gyerekeinek legrosszabb házitanítója mindig maga a szülő. Saját gyerekünk idegesít minket a legjobban lecketanulás közben, hiszen vele szinte a fogamzás pillanata óta együtt tanulunk mindaddig, amíg velünk él vagy talán még tovább. Egymásban is a világot tanuljuk, a világot és az embert, az emberi kapcsolatokat - és ki-ki tanulja ebben a tükrözésben önmagát. Ezt a nehéz, sokszor feszült, hol öröm-, hol szenvedésteli tanulást nem lehet még lecketanulással is megterhelni. Nem bírja ki.

Az igazi tanulás önálló tevékenység, ezért ellenzek minden együtt tanulást, korrepetálást. Meggyőződésem, hogy néhány hét vagy hónap alatt a gyerekek maguktól is beletanulnának az önálló munkába, ha volna időnk ezt kivárni.

Nem a pszichológus gyógyít, ő csak katalizál.

Az olvasás segít élni, életben maradni, növeli az empátiát, a másik ember és a világ megértését.

A felnőtt kiönti a lelkét, csak közben hazudik, kamuflál, saját maga előtt is leplez. Panaszkodik, de nem a lényegről. A gyerek viszont jobbára makacs, dacos, nem árulja el csak úgy, hogy ez meg ez a bajom, viszont egy idő után rajzban, játékban esetleg kirobbanóan jeleníti meg a problémáját.

Mi nyilatkozik meg a mûvészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy "ne vinnénk a bőrünket a vásárra", ne adnánk bepillantást személyiségünk mélységeibe, nincs mûvészet.

A játék jutalmát, örömét maga gerjeszti, nem kell hozzá "eredmény", jutalom.

A buta tömeg béget, az okos egyén kritizál.

Nem mi használjuk a kütyüinket, hanem azok minket. Úgy élünk, ahogy parancsolnak nekünk.

A ma oktatott tananyag zöme hülyeség. (...) A felejtés számára tanítunk.

A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja - és persze apja is! - legyen neki.

Nincs gyûlöletkeltőbb a megparancsolt szeretnél.

Õrület, hogy a gyerek minden percét be kell osztani. Edzés, úszás, tánc, angol, mulatság, ezeken majd lefoglalkoztatják azt az idegesítő gyereket. Ahelyett, hogy hagynák otthon bambulni, merengeni, magában eljátszani, a kádban, vagy inkább az udvaron egyik kisvödörből a másikba önteni a vizet. Nincs sarazás, nincs homokozás. Játszóház van. Marhaság. Kevés elemû, egyszerû élet kell a gyereknek, attól nyugszik meg.

A gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.

Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen - amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességûnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna szüksége "kezelésre", rendszabályozásra, változásra?

Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?

Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: "Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal."

Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hûvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. (...) A szuperérzékenyek ugyanis rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy adott szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információhalmazt alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.

A mûvészet az, ami valamiféle valóságot fejez ki. A mûvész képes arra, hogy benyúljon valamely, számunkra megközelíthetetlen világba (...), megragadjon valamit, azt ki is hozza onnan, és úgy tudja kifejezni, hogy én, a hallgató, olvasó, néző is megérezzem, hogy miről van szó.