Victor Hugo

Akiben a tisztességes gondolatok győznek, az olyan, mint aki elvesztette lakása kulcsát, s erővel töri be az ajtót, hogy hazajusson. Betör, de jogosan. Kárt tesz, de a rosszban.

A szerencsétlenségek minden irányban hatnak. Dobj követ a vízbe, s számold meg, hányfelé fröccsen.

Az ember joga a könnyekhez nem évül el soha.

- Tudja, mi a barátság? (...) - Ha úgy vannak ketten, mint fivér és nővér; két lélek összesimul, de nem vegyül; két ujj a kézen. - Hát a szerelem? (...) - Ha ketten egyek. Ha férfi és nő angyallá olvad össze. Ez a mennyország.

A bûn létezik. Mindenki tûri, és mindenki csinálja. Senki sem mentes bûneinek férgétől. Csak ezekről beszélek. Nem viszketünk-e valamennyien? Isten is ott vakaródzik, ahol az ördög csípi.

Akinek adóssága van, annak már van valamije.

Minél kevésbé értünk valakit, annál többet adunk a szavára.

A Végzet mosolyog. Mi rettenetesebb ennél? Ez a lelkek kérlelhetetlen kísérőjének utolsó cselvetése, mellyel próbára teszi az embert. A tigris-végzet néha bársonymanccsal simogat - félelmes játék -, édesen hízeleg a vadállat. Mindenki észlelhette magában, hogy az önérzet megnövekedése hogyan esik össze néha a teljes erőtlenséggel. A hirtelen növekvés fellazítja a szervezetet, és lázat okoz.

A lelkében élő mély érzések tették ellenállóvá. De a szélroham, ha kimerült a horizont egyik oldalán, a másik oldalról támad, s a végzet, akár a természet, néha kitör. Az első roham megingat, a második kidönt.

Nem minden ragyog, ami fényes. A fény: igazság, de a ragyogás lehet ármányosság is. Azt hiszed, világít? Nem igaz: gyújtogat. Éjszaka van. Valaki gyertyát gyújt, a silány faggyú csillaggá változik, és ragyog a sötétben. A lepke belehull. Felelős-e érte? A tûz szeme megbabonázza a lepkét, mint a kígyó tekintete a madarat. Lehetséges-e, hogy a lepke és a madár ne menjen oda? Ellenállhat-e a falevél a szélnek? Ellenállhat-e a kő az esés törvényének?

A meglepett ember végigtapogatja a tárgyakat, vajon valódiak-e, s aztán saját magát, hogy igazán ő-e az?

A kisemberek félelme az összemorzsolódás. A tömegben élő mindig attól reszket, hogy valakinek a lába elé kerül. (...) A nyugtalanság állapotát kitûnően fejezik ki e szavak: majd elválik. (...) Az ember nem nyugszik meg a váratlan helyzetben. Lesi a lehetséges következményeket. Kissé ügyel az ember: vár valamit. Hogy mit? Nem tudja. Kit? Majd elválik.

Hallgatott. Ez a nagy megdöbbenések ösztöne, sokkal jobban védekeznek, mintsem hinnénk. Aki hallgat, az mindenre elkészült. Hisz egy kicsúszott szó belekerülhet az események szerkezetébe, s ki tudja, milyen kerekek alá sodorhat.

Ha egyszer a véletlen játszani kezd veled, készülj el rá: fordulat fordulat után ér. Ha a sors felnyitja kapuját, ontja a meglepetéseket. Ha rést ütött, az események egymás után törnek be rajta, egymást érik a meglepetések. A meglepetés homály.

Isten a kar; a véletlen: parittya; ember: kavics. Próbálj ellenállni, ha ki vagy röpítve.

Nincs abban semmi meglepő, ha a legerősebb és legellenállóbb ember is elszédül egy váratlan sorsfordulat következtében. A váratlan néha úgy üti főbe az embert, mint a tagló az ökröt. (...) Semmi sem olyan kegyetlen, mint az egyensúly felborulása.

Bûnt elkövetni s kérkedni vele: ez a történelem.

Nincs képmutatóbb mondás, mint ha az ember így biztatja magát: tudni akarom, mihez tartsam magam. Alapjában véve egyáltalán nem akarjuk tudni. Félünk tőle. A félelemhez hozzájárul valami homályos törekvés, hogy csak minél később tudjuk meg a valót. Ezt nem valljuk be magunknak, de szívesen visszafordulnánk, s ha nagyon előreszaladtunk, szemrehányásokat teszünk magunknak.

A szerelmesek leggyönyörûbb pillanatai némák. A csendben mintegy felhalmozódik a szerelem, s aztán csendesen kivirul.

A lélek heves benső viharában a gondolat úgy csapkod, mintha folyadék lenne. Ide-oda hányódik, megdagad, s néha a hullámok tompa moraját hallatja. Apály, dagály, hullámhegy, örvénylés, a zátony előtt megtántorodás, dara és zápor, szétszakadó felhők mögött kicsapó villanások, a henye tajték meddő csapkodása, vad, de nyomban összeomló nekizúdulások, rettenetes és elpocsékolt erőfeszítések, kísértetiesen felderengő hajótörés, árnyak és összevisszaságok és minden, amit a végtelen tud, megvan az emberben is.