Vincent Van Gogh

A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, hogy hazugság legyen belőle, amely hazugság azonban igazabb a szó szerinti valóságnál.

Krisztusban több van a mûvészből, mint magukban a mûvészekben; élő szellemmel és élő testtel dolgozik, és szobrok helyett embereket alkot.

Ami a búzavirágnak a csíra ereje, az nekünk a szeretet.

Szent meggyőződésemmé válik, hogy nem szabad világunk alapján megítélnünk a jó Istent. Világunk rosszul sikerült vázlat.

Ha igazán szereted a természetet, mindenhol megtalálod a szépséget.

Ha az ember csak vissza tud emlékezni mindarra, amit látott, akkor már sosem henyél, igazában sosem magányos, és nincs többé egyedül.

Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még, mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti hatalommal, mágikus erővel a börtönt.

Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem.

Mindenképpen jobb tönkremenni, mint másokat tönkretenni.

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több mûvészet lenne, mint szeretni az embereket.

Nagyon igaz, hogy egy csomó festő elmebeteg - olyan élet ez, amely az embert - enyhén szólva - elidegeníti a világtól. Rendjénvaló, hogy a fejem búbjáig beletemetkezem a munkába, de örökké félnótás maradok.

Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tûz ég, és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál.

Ha hallasz belül egy hangot, ami azt súgja: "nem tudsz festeni!", akkor okvetlenül állj neki festeni, és a hang elnémul.

Sok festő fél az üres vászontól, ám az üres vászon is fél attól a festőtől, aki merész, és egyszer s mindenkorra megtöri a "nem vagyok képes rá" átkát.

Milyen lenne az élet, ha semmit sem lenne bátorságunk megpróbálni?

Mit számít a személyes sors? Oly erősen érzem, hogy ugyanaz történik az emberekkel, ami a búzával: ha nem vetik el a földbe, hogy kikeljen, mit ér az egész? Végül megőrlik a malomkövek között, hogy kenyeret süssenek belőle.

Ha nem önteném ki néha a szívemet, azt hiszem, felrobbanna, mint egy gőzkazán.

A halászok tudják, hogy a tenger veszélyes, és a vihar szörnyû. De sohasem értenék meg, hogy a veszély ok lehetne a parton maradni és sétálni menni. Ezt a bölcsességet azoknak hagyják, akiknek kedvük van hozzá. Jön a vihar, az éj leszáll, de mi a rosszabb: a veszély vagy a félelem a veszélytől?

Az ember akkor érzi igazán, mi a szerelem, ha egy betegágynál kell ülnie, fillér nélkül a zsebében. Mert a szerelem nem azonos a tavaszi eperszedéssel.

Új világrész felfedezése egy ember életében, ha igazán, komolyan szerelmes.