Viola Szandra

Ami nem látszik, az nincs is. A teljes sötétség beálltakor kicsit megmártóznak a tárgyak a nemlétben, sőt, még a létezők is.

Tó partján sötéten csobog az éjszaka, Lyukat égetnek tükrébe csillagok. Milyen könnyû: járok a hullámokon! - Hogy-hogy végül csillagokba fulladok?

A hosszú tél során egyszer csak eljön az a nap, amikor remegni kezd az ember gyomra, és valami különös nyugtalanságot érez, legszívesebben útra kelne, elszökne világot látni, mint egy garabonciás, mert majd szétveti az energia és a tettvágy. Na, ez az a nap, amihez képest pontosan huszonnyolcszor huszonnégy óra múlva elérkezik a tavasz uralma.

Minden nép, minden ősi feljegyzés úgy beszél a Mennyországról, mint egy csodálatos kertről, tejjel-mézzel folyó Kánaánról vagy elíziumi mezőkről. A mezők, kertek pedig a Mennyországban is madárdaltól hangosak. Nincs kert, amelynek szépsége boldogító volna, ha néma; nincs idill, mely érne valamit madárcsicsergés nélkül.

Amikor az ember a halandó földi létbe költözött, szükség lett egy olyan helyre, ahová végigküszködött élete után hazatérhet. Ezért alkotta meg a Jóisten a Paradicsomból a Mennyországot. A madarak egy része ott maradt az angyalokkal, a másik részét pedig az Isten kegyelemből lebocsátotta a Földre, hogy legyenek, akik égi hangokkal enyhítik az ember szenvedéseit, és legyen, ami emlékezteti arra, honnan jött és hová tart. Mi másért lenne minden madárnak szárnya, ha nem azért, hogy a Föld és Menny között repkedjen?