A hosszú tél során egyszer csak eljön az a nap, amikor remegni kezd az ember gyomra, és valami különös nyugtalanságot érez, legszívesebben útra kelne, elszökne világot látni, mint egy garabonciás, mert majd szétveti az energia és a tettvágy. Na, ez az a nap, amihez képest pontosan huszonnyolcszor huszonnégy óra múlva elérkezik a tavasz uralma.

Kapcsolódó idézetek

1. Tavasz van, az az évszak, amely nyugtalansággal tölti el az embert, az erősödő fény időszaka, amikor a talaj feléled és annyira megtelik élettel, hogy az emberek még álmukban, a hétköznapok zaján át is észreveszik; az élet ellenállhatatlan, buja, szemérmetlen ereje ez. Jón Kalman Stefánsson
2. Ha az ember elhagyja a városok védett és higiénikus világát és nekivág a hegyeknek, sorozatos és szakaszos átalakuláson esik át - amolyan lassú ereszkedés a nyomorba -, és minden alkalommal olyan, mintha először csinálná. Az első nap végére meglehetősen mocskos lesz; a második nap végére undorítóan mocskos; a harmadikra nem érdekli; a negyedikre elfelejti, hogy milyen az, amikor nem ilyen. Az éhség is meghatározott sémát követ. Az első este az ember epekedik a vacsorára szánt tésztáért; a másodikon epekedik, de szeretné, ha nem tészta lenne; a harmadikon nem kér tésztát, de tudja, hogy enni kell; a negyediken semmi étvágya nincs, de eszik, mert este enni kell. Nem tudom megmagyarázni, de furcsán kellemes. Bill Bryson
3. Az emberek alig várják a tavaszt, igaz? Minden életre kel... Később viszont minden el is pusztul. Tavasszal minden újrakezdődik, de az óra máris ketyeg az élet minden apró morzsája fölött.
4. Amikor már vészesen rühellem a telet, részletesen magam elé képzelem a tavaszt. Abban a hitben ringatózom, hogy nem hagytam ki semmit: így és így fog kibomlani, lépésről lépésre. Aztán eljő végre a valóságos tavasz; de nem bomlik ám, hanem robban, csodájával ezerszeresen meghaladva képzeletemet, emlékeimet. Akár a szerelem. Vavyan Fable
5. Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor tudja, hogy hamarosan minden megváltozik. A napok lassabban telnek, vagy éppen hogy gyorsabban. A szellő kellemesebben simogatja a bőrét, vagy fájdalmas nyelésre készteti, összeszûkítve a torkát. Erre az érzésre nem lehet felkészülni, mert úgy köszön be, mint egy nem várt látogató, aki visszaél a vendégszeretetével.
6. Tavasz lesz, majd nyár. Majdnem elviselhetetlen. De aztán eljön a szempillantásnyi ősz, mielőtt ismét betemet minket a tél. Az élet nem továbbmegy, hanem újrakezdődik, minden újra lehetséges. Bármi megtörténhet, a legjobb, a legszebb, a világ legnagyobb kalandjai. Fredrik Backman
7. Van egy bizonyos érzés, ami a gyomrodban nőni kezd, amikor érzed, hogy elveszted az uralmadat, és semmit sem tudsz tenni ellene. Nehéz, mint a gránit, és éget, mint a tûz. Gondolom, mind ilyenek vagyunk, ez a természetes reakciónk a Föld megállíthatatlan forgására: próbáljuk irányítani az életünket, szerelmünket, a munkánkat és az otthonunkat, és ha ott elveszítjük az irányítást, akkor megpróbáljuk máshol visszaszerezni. Mintha attól, hogy mérgesek vagyunk, megállna a világ.
8. A boldogtalanság lassan nő. Ott időzik az emberben, némán, alattomban. Táplálod, önmagad darabkáival eteted naponta - a boldogtalanság a hátsó kertbe zárt kutya, leharapja a kezed, ha hagyod. Idő kell neki, de végül teljesen átveszi az uralmat. És aztán a boldogság - ez a szó - csak néha érkezik el, és mindig úgy, mint egy hirtelen időváltozás. Valeria Luiselli
9. Ha először utazik valaki, a tulajdon fatornyos falujától különböző minden táj elbûvöli. A szerelem után ez adja a legnagyobb vigaszt és gyönyört. Nem lehet észre nem venni a fontos, új dolgokat, elárasztják az érzéki benyomásokat pusztán visszatükröző agyat. Feledésbe merült a szeretett alak, elszáll a szomorúság, a halál árnyéka is eltûnik. Gomolygó érzések valóságos tengere tárul fel a hatásvadászó, közhelyszerû kijelentés mögött: elmegyek. Theodore Dreiser
10. Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat - általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a "miért", s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden. "Kezdődik", ez a fontos. A csüggedtség a taposómalom végét, de egyszersmind az öntudatra ébredés kezdetét jelzi. Felráz, és válaszútra kényszerít: öntudatlan visszatérés a taposómalomba vagy végleges ébredés. Albert Camus