Walt Whitman

Csak azoktól tanultál, akik csodáltak téged és kedvesek voltak hozzád? Nem tanultál fontos leckéket azoktól, akik elutasítanak téged, és ellened szövetkeznek?

Sejted a halált? Ha sejteném a halált, már most meghalnék, Azt hiszed, nyugodtan tudnék járni és megelégedetten a halál és a megsemmisülés felé?

Bármi igaz, ami elégedetté teszi a lelket.

Mi a fû? kérdezte egy gyermek, elémhozva egy maréknyit, Mit feleljek a gyermeknek? Én nem tudom nálánál jobban.

Nem szó, zene, vagy rím kell nekem, nem megszokás, vagy akár a legjobb felolvasás is, Csak a duruzsolást szeretem, kagylóként zümmögő hangodat.

Visszanézek önnön napjaimra, mikor ködben, izzadva birkóztam nyelvészekkel és disputátorokkal, Nekem nincs gúnyom, vagy érvem, én jelen vagyok és várok.

Magamat ünneplem és énekelem S amit én elfogadok, te is elfogadod majd, Mert minden atom, mely enyém, éppúgy a tiéd is.

Ellentmondok magamnak? Hát akkor ellentmondok magamnak. (Nagy vagyok, egy sokaság van bennem.)

Gyalog és könnyû szívvel indulok a nyílt úton, Épen, szabadon, előttem a világ, Akárhova elvezet a hosszú barna fonal. Többé nem kérdem a szerencsét, magam vagyok a szerencse, Többé nem sopánkodom, nem késlekedem, semmi hiányom, Elmarad az otthoni gond, kétség, óvatos ingadozás, Egészségesen, elégedetten haladok a nyílt úton. A föld elég nekem, Nem vágyom a vezércsillagokat közelebb vonni az égről, Tudom, ahol vannak, helyükön vannak, Tudom, segítik a hozzájuk tartozókat.

Semmi nem múlik el, minden megmarad, (...) bár a test lomha, fáradt, elnyûtt, régi tüzek parazsa még mindig benne ég, és újra lángra kél.