William Somerset Maugham

Az élet valósága keveset számít annak, aki képzelete hatalmával uralkodik a tér és idő kettős királysága fölött.

Amikor olyan emberek beszédét hallgatta, akik megvetéssel emlegették a pénzt, arra gondolt, vajon ezek kipróbálták-e valaha is a pénztelenséget. Tudta, hogy a pénzhiány az embert kicsinyessé, önzővé és kapzsivá teszi; eltorzítja jellemét, és a világot közönséges oldaláról mutatja meg előtte. Amikor az embernek fogához kell vernie a garast, akkor furcsa fontosságot tulajdonít a pénznek; ahhoz, hogy a pénzt való értékén becsüljük, elsősorban - pénz kell.

A világ szépsége elkábította. Ezenkívül talán nem is számít semmi.

Visszaemlékezett arra a napkeleti királyra, aki meg akarta ismerni az ember történetét, s egy tudós ekkor ötszáz kötetet hozott neki. De a királyt nagyon elfoglalták az ország ügyei, és megparancsolta, hogy az ötszázkötetes anyagot sûrítsék össze. Húsz év múlva visszatért a bölcs, és a történelem akkor már csak ötven kötetből állt. De a király időközben túlságosan megöregedett ahhoz, hogy ennyit olvasson, ezért megint ráparancsolt, hogy fogja rövidebbre a tudományát. Ismét eltelt húsz esztendő, és az ősz, öreg bölcs megjelent egy kötettel, amely mindazt magába foglalta, ami a királyt érdekelte. De a király halálos ágyán feküdt, és még arra sem maradt ideje, hogy azt az egy kötetet elolvassa. Ekkor a bölcs egyetlen mondatban tömörítette számára az ember történetét. Ez így szólt: született, szenvedett és meghalt.

Talán valami mélyen gyökerező atavizmus hajtja a vándort vissza abba az országba, amelyet ősei a történelmi idők ködbe vesző kezdetén elhagytak. Néha rátalál egy helyre, s valami titokzatos érzés azt súgja, hogy ide tartozik. Ez a haza, amit keresett, itt fog letelepedni - olyan tájon, amelyet még sosem látott, emberek közt, akiket sosem ismert -, mintha mindent és mindenkit gyerekkora óta ismerne. Itt végre pihenést talál.

Szívem mélyén veszélyesebb életmód után vágyódtam. Számoltam azzal, hogy vannak hegyes sziklák és áruló zátonyok - nem baj, csak változatosság legyen, változatosság és a Váratlannal járó izgalom.

Hol kerék, hol talp, küszködtünk, szegények voltunk, de megérte, százszor is megérte, bizony! Elég, ha a gyerekeimre nézek!

Életének szőttese mûvészi munka lesz, és értékéből az sem von le semmit, hogy szépségét egyedül ő maga ismeri, és hogy halálával azonnal meg fog semmisülni.

Az élet egyik furcsa jellemvonása, hogy az ember hónapokon át naponta találkozik valakivel, és olyan bizalmas barátságba kerül vele, hogy nélküle el sem tudja képzelni a létet; azután jön az eltávolodás: minden marad a régiben, és a barát, aki oly fontosnak látszott, egyszerre fölöslegesnek bizonyul. Az ember élete megy tovább a maga útján, s az illető még csak nem is hiányzik.

Emlékszem, valamikor gonosznak és kegyetlennek hittelek, mert ezt, azt, vagy amazt tetted, de akkor ostoba voltam. Egyszerûen nem szerettél, és oktalanság volt, hogy ezt bûnödül róttam fel. Azt hittem, meg tudom szerettetni magam veled. Most már tudom, hogy ez lehetetlen. Nem tudom, mi az, ami az embert szerelemre lobbantja, de akármi legyen is, ez az egyetlen fontos dolog a világon. Ha egyszer nincs szerelem, sem jósággal, sem nagylelkûséggel, sem egyébbel nem lehet felidézni.

A belső élet is lehet éppolyan változatos, sokoldalú és élményekben, kalandokban gazdag, mint annak az élete, aki országokat hódít meg, és ismeretlen világokat fedez fel.

Ismeri a jégmadár legendáját? (...) Amikor a jégmadár kimerül a tenger feletti repülésben, párja, a nőstény alája száll, és erősebb szárnyain továbbviszi. Az ember is ezt keresi a feleségében: a jégmadarat.

Az élet, úgy látszik, reménytelenül összekuszált fonalak szövevénye. Az emberek ide-oda rohannak, ismeretlen erők hatására, és fogalmuk sincs, mi célból: mintha csak éppen a sietség kedvéért sietnének.

Tudod, én olyannak látom az embert, mint valami zárt bimbót. A legtöbb dolog, amit olvas vagy cselekszik, nincs rá hatással, de vannak aztán olyan élmények is, amelyeknek különös a jelentésük, énje szempontjából. Ezek mind felpattantanak egy-egy szirmot a bimbón; így fakad fel aztán egyik szirom a másik után, míg végre kinyílik az egész virág.

A szerelemre mindig úgy gondolt, mint valami révületre, amely magával ragadja az embert, úgyhogy az egész világot tavaszi színben látja: rajongó, önkívületig fokozódó mámoros boldogságot várt tőle. De ez nem boldogság, hanem a lélek éhsége, kínzó vágyódás, keserû rettegés, csupa ismeretlen érzés. (...) Azon töprengett, vajon hogyan fogja lelkének ezt az örökös sajgását elviselni?

Az ember mindig többet tanul a maga kárán, mint azon, ha más tanácsára a helyes utat választja.

Az az illúzió, hogy az embernek szabad akarata van, annyira belénk rögződött, hogy én is hajlandó vagyok elfogadni. Úgy viselkedem, mintha szabad, önálló lény volnék. De egy-egy cselekedetem után tisztán áll előttem: a világegyetem minden ereje és hatalma az örökkévalóság kezdete óta azért mûködik, hogy én ezt a cselekedetet véghezvigyem; és nekem egyáltalán nem áll módomban megakadályozni. Elkerülhetetlen volt. Ha jó a cselekedet, nem követelhetek elismerést, ha pedig rossz, vissza kell utasítanom a megrovást.

Az élet elsősorban arra való, hogy az ember élje, nem pedig, hogy firkáljon róla. Az a célom, hogy kikutassam azt a sokféle lehetőséget, amit az élet nyújt, és minden pillanatból kisajtoljam azt az érzést, amelyet kínál.

A mûvészet nem más, mint a találékonyak menedéke az élet unalma elől.

- Ön az egyetlen ember, aki önt valaha is zsenialitással vádolta. - Viszont én vagyok az egyetlen ember, akinek a rólam alkotott véleményére adok is valamit.