Életünket most erdőrengetegnek képzelem, amelyben mindenki képességének megfelelő tudással, erkölccsel, tapasztalatokban edzett bölcsességgel élezett fejszéjével vág magának utat, esetleg ösvényt az értelme határáig húzódó világában. A sûrûség bódító leheletében szuszog a figyelmeztetés: ne vágj ki minden fát! Az ember néha mégis, mint megveszekedett fejsze, ide-oda csapkod, pánikol, mert nem találja a megfejthetetlenül göcsörtös mindennapokból a megnyugváshoz vezető, az örömmel járható aszfaltot.