Tar Károly

A szerelem olyan, mint a légáramlat (...). Egyféle huzat... Ha benne állunk is, alig érezzük káros hatását, lubickolunk benne.

A szerelem a mennyország szivárványos csücske, felvillan és eltûnik a barátság embernyi tengerében.

Az egyenjogúságot hiábavalóan keressük a lábak között. Hiába erőltetik a férfiasodó nők, és a nőiesedő férfiak kificamodott öltözködésükkel, a valamikori gyengébb nem pedig hiába erőlteti fiús hajviselettel, férfiaktól eltanult dohányozhatnékjával, trágárkodásaival. A nő, a génjeibe rótt hirtelen hangulatváltozásoknak köszönhetően, már nem az egyenjogúságért küzd, hanem az uralkodásért, és ilyenkor visszaveszi ősi fegyvereit, nemiségét fitogtatja, a meztelenkedés divatjának hódol, amíg van mit mutatnia, vagy hervadó bájainak idején a sejtetést mûveli, szolgai férfiasságra idomítva ellenfeleit. A felülkerekedés vágya hajtja az ágyban is, uralkodni akar a tétlenségre ítélt férfi fölött. Az odaadó nő helyébe a szeszélyes nő lép és egyre inkább csupa kapkodás az élet.

Az emberi élet leggyötrőbb vágya: minél többet összegyûjteni azokból a mámoros pillanatokból, amelyekért érdemes élni. A boldogság keresése kielégíthetetlen vágyunk, beteljesülésével véget ér életünk.

A nők szépségének titka egész valójukban van. Abban a képességükben, hogy akár egyetlen mozdulatukkal, cunamihoz hasonló érzelmi szökőárhullámokkal felboríthatják a férfiak józan ítélőképességét.

A szerelem két szólamban előadott dal, időnként összecseng a két előadó hangja. Duettben érezni és élni - erre születni kell.

A félelem a szépnek nevezett élet fogszabályozója.

Tabuk környékén születnek a merész gondolatok. A teremtés, a lét, az elmúlás, a hit és ehhez hasonlók, a tudatunkban észrevétlenül meghúzódó kérdések kemény diók. Beláthatatlan időkig rágódik még rajta az emberiség. Hétköznapi dolgok, olykor ünnepi tálalásban. A magány az igazi ünnep. A meditáció az ész tornaórája.

Csakis akkora a mi világunk, amekkorát belőle az agyunkkal látunk. Hinnünk kell a szemünknek, de gondolatban ennél is többre vagyunk képesek. És nem vagyunk egyformák. Agyvelőnk súlya sem azonos, gondolataink fajsúlya is más és más kell, hogy legyen.

A gondolatoknak súlya van. A mondatok értéke a benne található gondolatok súlyától függ. Az üres mondat-kavalkád: fecsegés.

A szerelem egyszerû vegyi folyamat. Vegyünk egy olyan valamilyen erősségû, testünkben termelt sugárzást, vagy bioáramot, amit sajátos pillantásainkkal irányítunk és kutakodva szétszórunk a világba, hogy ott megtalálja a velünk együtt érző, együtt rezgő egyedet. Az együttrezgés eredménye a megnyugvás. Erre vágyunk.

A gyerekek tudásban, az új megismerésében és elsajátításában bármennyire is megelőzik az anyjukat, a szülő iránt érzett tiszteletük és rajongásuk nem változik, csak kivételesen szélsőséges esetekben, fájdalmas katarzis nyomán apad el.

A hajszolt gyönyör az ember saját maga ellen fordított kegyetlensége.

Valahol, képzeletem peremén, a sohasem látott sarki fényt szerettem volna látni, amelynek olyan szelíden kell világítania, hogy ne bántsa a bennem áporodott sötétséget. Szerelem nélkül mindnyájunknak fáj az éjszaka.

Talán az epekedés hiánya miatt nem jutottam el eddig a nagy-nagy szerelemig. Tiszta sor, hiszen a felső emeletekre is lépcsőfokok megmászásával juthatunk. Minél több a lépcső, és minél inkább hajt a vágy, annál inkább lihegünk. A szerelem már ilyen felhevüléssel, szapora lélegzéssel jár, merthogy hasonlatos a vágtához, amikor a cél előtt minden porcikánk igyekszik szétszakadni.

Az öregséggel együtt élesedik visszatekintő tehetségünk. Testünk vegykonyhája készül az elmúlásra. Az életbe visszatérő tetszhalottak mesélik, hogy tudatuk elvesztésének pillanatában lepergett előttük egész életük. Öregedésünk is ezt teszi velünk, kíméletes lassúsággal visszapergeti a virtuális videoszalagot abból a fekete dobozból, amelyben a halál katasztrófájának magyarázatát őrizzük. Merthogy halálunk oka nem lehet más, mint a saját életünk. És amikor lepereg a film, elfogy minden emlékünk, üres lesz a fekete doboz, hiába hunyjuk le a szemünk, az idő elhagyott csigaházként görgeti üres porhüvelyünket a feledésbe.

Az igazi szerelem valószínûleg csakis a szellem világában lüktető és mindinkább szorosabban egymásba tekeredő kettős spirál, amelyben örökké fájóan hiányzó másik énünkkel/felünkkel egyesülhetünk.

Tévelygünk, szívesen bolyongunk, önfeledten téblábolunk a megtörténtek és az elkövetkezendők világában. A jelenünket gyilkoló események sûrûségében megfeledkezünk az időről úgy általában, a sajátunkról pedig kiváltképpen. Mintha örök életre születtünk volna... Pedig tudva tudjuk, hogy az idő folyása ellen mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk kitágítani minden pillanatunk.

Ha csakugyan van idő, és mindenütt, mindenben jelen van, ha megfoghatatlan is, akkor minden valószínûség szerint kaméleon-szerû. A múlt tanít. A jövő éltet. A jelen pedig, mint valamiféle lassan ható méreg: öl.

Várnom, türelmesen várnom kell a csodát. Nem fontos, hogy szeressek. Az kell, hogy engem szeressenek. Az önismeret óvodájában magamat semminek tudtam, s mint a szél hordozta gyomnövény magja, arra vártam, hogy valahol, valamelyik szempárból, a nekem vetett föld puha életterében, rám tûzzön a melegen mosolygó napsugár.