A kapcsolatokban az, ami egykor a másikhoz vonzott bennünket (például a nagylelkûsége vagy a humora), idővel megszûnik csodálatosnak lenni, és megszokott lesz. Ami pedig megszokott, azt el is várjuk. Ennek az az ára, hogy az illetőt már nem csodálatosan elhajlónak vagy egyedinek látjuk, hanem normálisnak, s ezzel azt kockáztatjuk, hogy a jelenlétét magától értetődőnek vesszük.