Ha az embert tesszük a mérleg serpenyő­jére, nem furcsa-e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk fel? A lo­vat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja szépségéért dicsérik. Az agarat gyor­saságáért és nem nyakörvéért vagy szíjá­ért, a madarat szárnyáért és nem csengői­ért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli tulajdonáért? Miért csak a kocsi­jáért, fényes palotájáért, hiteléért, jövedel­me nagyságáért, amikor mindez csupán olyan dolog, amely körülveszi és nem lelke tartalmát mutatja?